Két nővér között: Anyám választása és a családi árnyék

– Miért nem tudsz végre örülni annak, ami van, Zsófi? – csattant fel anyám, miközben a nappali sarkában álltam, kezemben a gondosan becsomagolt ajándékokkal. A karácsonyfa alatt már ott sorakoztak a dobozok, de a nevük nem az én gyerekeimé volt. – Ezeket én vettem Dórinak és Balázsnak! – mondtam elcsukló hangon, miközben a szívem hevesen vert. – Tudom, de… – kezdte anyám, de nem tudta befejezni. A nővérem, Eszter, csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és egy pillanatra sem nézett rám.

Gyerekkorom óta Eszter volt a kedvenc. Ő volt az okosabb, a szebb, a sikeresebb – legalábbis anyám szerint. Én mindig csak a második voltam. Amikor kicsik voltunk, Eszter kapta az új ruhákat, én az ő levetettjeit. Ha veszekedtünk, mindig engem hibáztattak. Azt hittem, felnőttként majd változik valami. De most, harmincöt évesen, kétgyerekes anyaként ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint nyolcévesen.

Az idei karácsonyra különösen készültem. Tudtam, hogy nehéz évünk volt – elvesztettem a munkámat, a férjemmel is sokat veszekedtünk –, de azt akartam, hogy legalább a gyerekeim boldogok legyenek. Hónapokig spóroltam, hogy megvehessem nekik azt a LEGO készletet és azt a mesekönyvet, amire annyira vágytak. Amikor megérkeztünk anyámékhoz, izgatottan adtam át neki az ajándékokat: „Tedd félre Lilinek és Marcinak!”

Most pedig ott álltam, és láttam, ahogy Eszter gyerekei bontják ki őket. Anyám csak annyit mondott: „Ne haragudj, Zsófi, de Eszter mostanában olyan sokat dolgozik, nem volt ideje ajándékot venni.”

A torkomban gombóc nőtt. – És az én gyerekeim? Nekik majd mit mondasz? Hogy ők nem érdemelnek semmit? – kérdeztem remegő hangon.

Eszter végre megszólalt: – Ne csinálj jelenetet! Mindig csak magadra gondolsz. Nem látod, hogy anya mennyit aggódik miattam?

– Nem rólad van szó! – kiáltottam vissza. – Hanem arról, hogy mindig te vagy az első! Mindig!

Anyám arca eltorzult. – Elég legyen! Nem akarok veszekedést karácsonykor.

A gyerekeim csendben ültek a kanapén. Lili szeme könnyes volt. Marci csak bámulta a földet. Akkor értettem meg igazán: amit én éreztem egész életemben, azt most ők is átélik.

Az este hátralévő részében alig szóltam valakihez. A vacsora alatt mindenki feszengve ült az asztalnál. Apám próbált viccelődni, de senki sem nevetett. Eszter gyerekei boldogan játszottak az új játékaikkal – az én gyerekeim ajándékaival.

Hazafelé vezetve Lili halkan megkérdezte: – Anya, miért kapták meg Dóriék azt a LEGO-t?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Néha a felnőttek sem igazságosak.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Folyton azon járt az eszem: mit rontottam el? Miért nem vagyok elég jó? Miért nem tud anyám egyszer végre engem választani?

Másnap reggel felhívtam anyámat. – Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Zsófi, kérlek… – kezdte fáradtan.

– Nem! Most én beszélek! Egész életemben próbáltam megfelelni neked. Mindent megtettem azért, hogy büszke legyél rám. De soha nem volt elég. Most már nem magam miatt harcolok, hanem a gyerekeimért. Nem akarom, hogy ők is azt érezzék, amit én.

Sokáig csend volt a vonalban.

– Sajnálom… – suttogta végül anyám. – Nem akartam bántani senkit.

– De megtetted – válaszoltam halkan. – És most rajtad múlik, hogy helyrehozod-e.

Letettem a telefont. Könnyek folytak le az arcomon – egyszerre volt bennem düh és megkönnyebbülés.

Azóta eltelt néhány hét. Anyám próbál közeledni hozzánk: elhívta Lilit és Marcit egy közös sütizésre, külön nekik vett ajándékot is. De valami végleg megváltozott bennem. Már nem akarok mindenáron megfelelni neki. Inkább arra figyelek, hogy az én gyerekeim soha ne érezzék magukat másodrendűnek.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen begyógyítani ezeket a sebeket? Vagy örökre velünk maradnak? Ti mit tennétek a helyemben?