Két nagymama, egy unoka: Egy anya szívszorító harca a családi békéért

– Nem hiszem el, hogy már megint nálad volt Lili egész hétvégén! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével.

– Talán azért, mert nálad múlt héten volt három napot! – vágott vissza anyósom, Éva, aki épp akkor lépett be az ajtón, mintha csak időzítette volna a jelenetet.

Én ott álltam közöttük, mintha láthatatlan lennék. Lili a szobában játszott, de tudtam, hogy minden szót hall. A gyomrom görcsbe rándult. Hányszor mondtam már nekik, hogy ez így nem mehet tovább? Hányszor próbáltam békíteni őket, hányszor könyörögtem nekik, hogy gondoljanak Lili érzéseire?

Az egész valahol ott kezdődött, amikor megszületett Lili. Mindkét nagymama – az én anyám, Marika és a férjem anyja, Éva – egyetlen unokájukat látták benne. Mindketten egyedül élnek, mindketten magányosak. De ahelyett, hogy összefogtak volna, egymás ellen fordultak. Minden apróság versennyé vált: ki vesz szebb ruhát Lilinek, ki süt finomabb süteményt, ki tudja jobban elkényeztetni.

Eleinte csak mosolyogtam rajta. „Legalább szeretik” – mondogattam magamnak. De aztán jöttek a beszólások: „Nálam jobban érzi magát!”, „Én tudom, mire van szüksége!”, „Te csak dolgozol, én nevelem igazán!” Egyre gyakrabban veszekedtek előttem is, sőt, néha már Lili előtt sem fogták vissza magukat.

Egyik este Lili odabújt hozzám lefekvéskor.

– Anya, miért haragszik rám mama és nagyi? – kérdezte halkan.

A szívem megszakadt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem rá haragszanak, hanem egymásra. De hogyan magyarázzam el egy ötévesnek azt a keserűséget és magányt, ami két felnőtt nőt ilyen gyerekes versengésre késztet?

A férjem, Gábor próbált kimaradni az egészből. „Majd megoldják egymás között” – mondta mindig. De én láttam rajta is a feszültséget. Egyre kevesebbet beszélgettünk otthon, mindenki csak kerülgette a másikat.

Aztán jött az a vasárnap délután. Lili rajzolt az asztalnál, amikor Marika mama megérkezett egy új babával. Éva már ott volt, és amikor meglátta az ajándékot, csak annyit mondott:

– Még egy baba? Már így is tele van a szobája! Persze, te mindig túlzásba viszed.

Marika mama arca elvörösödött.

– Legalább én nem csak csokoládét hozok neki minden alkalommal! – vágott vissza.

Lili abbahagyta a rajzolást és rám nézett. A szeme tele volt félelemmel. Akkor döntöttem el: elég volt.

Este leültem Gáborral.

– Ezt így nem lehet tovább csinálni – mondtam. – Lili szenved ettől az egésztől. Vagy rendet teszünk, vagy elköltözöm vele egy időre.

Gábor először csak nézett rám döbbenten.

– Nem gondolod komolyan…

– De igen – vágtam közbe. – Nézd meg Lilit! Fél a saját nagymamáitól! Ez nem normális.

Másnap mindkét nagymamát meghívtam egy beszélgetésre. Már az ajtóban érezni lehetett a feszültséget.

– Tudjátok, miért vagytok itt – kezdtem remegő hangon. – Lili miatt. Azért, mert amit csináltok, az neki fáj a legjobban.

Mindketten egyszerre kezdtek beszélni:

– De hát én csak…

– Ő kezdte…

Felemeltem a kezem.

– Elég! Most én beszélek. Ha nem tudtok megegyezni és békében együtt lenni Lilivel, akkor egyikőtök sem fogja látni egy ideig. Nem akarom ezt tenni, de muszáj megvédenem őt.

Csend lett. Marika mama sírni kezdett.

– Én csak… annyira hiányzik az apád… és Lili az egyetlen örömöm…

Éva is lehajtotta a fejét.

– Nekem sincs másom… csak ő…

Akkor értettem meg igazán: nem egymással harcolnak, hanem a saját magányukkal. De ezt nem oldhatják meg azzal, hogy tönkreteszik Lili gyerekkorát.

Hosszú beszélgetés következett. Megállapodtunk abban, hogy felváltva vigyáznak Lilire, közösen vesznek neki ajándékot, és ha veszekedni kezdenek, akkor inkább hazamegy valamelyikük.

Nem lett tökéletes minden egyik napról a másikra. Néha még most is előjönnek régi sérelmek. De amikor látom Lilit nevetni mindkét nagymamájával együtt a parkban, tudom: megérte kiállnom érte.

Néha mégis elgondolkodom: Vajon tényleg lehet egyszerre mindenkinek megfelelni? Vagy néha muszáj valakit megbántani ahhoz, hogy megvédjük azt, akit igazán szeretünk?