Két gyermek, két világ – Egy anya vallomása a szeretet útvesztőjében

– Miért nem tudsz végre úgy viselkedni, mint egy rendes lány? – csattant fel a hangom, miközben Dóra, a nagyobbik lányom, dacosan rám vágta a szobája ajtaját. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak az én zaklatott lelkemet akarta volna visszhangozni. Ott álltam a folyosón, kezemben egy összegyűrt matek dolgozattal, amin ismét egy hármas virított. A fiam, Marci, eközben csendben leült mellém a kanapéra, és csak annyit mondott: – Anya, ne haragudj rá. Ő is próbálkozik.

De én nem tudtam elengedni a haragot. Nem értettem, miért olyan nehéz Dórával. Miért érzem azt, hogy Marcival minden könnyebb? Miért van az, hogy amikor ő mesél valamit az iskoláról, büszkeség tölt el, míg Dóra minden szava mögött feszültséget érzek? Talán rossz anya vagyok? Vagy csak egyszerűen nem találjuk a közös hangot?

A férjem, Gábor, gyakran mondja: – Hagyd már Dórát! Majd kinövi. De én nem tudom elengedni. Minden nap újabb harc: a tanulás, a rendetlenség, a barátnők, akiket sosem kedvelek igazán. És ott van Marci, aki mindig segít, mindig mosolyog, és akitől soha nem kell kérnem semmit kétszer.

A legrosszabb az egészben az önvád. Hányszor ültem már a konyhában éjszaka, bámulva a hideg teát, azon gondolkodva: vajon Dóra érzi-e, hogy nem tudom őt ugyanúgy szeretni? Vajon ő is szenved emiatt? És mi lesz ebből tíz év múlva?

Egyik este Dóra későn jött haza. A kabátja csurom vizes volt, a haja csapzott. – Hol voltál? – kérdeztem túl élesen. – Csak sétáltam – felelte halkan. – Egyedül? – Igen. – Miért nem szóltál? – Mert úgyis csak kiabálnál velem.

Ez a mondat úgy hasított belém, mintha pofon vágtak volna. Hirtelen megláttam magam kívülről: egy állandóan aggódó, elégedetlen anya képét. De hogyan lehet ebből kitörni? Hogyan lehet megtalálni az utat ahhoz a gyerekhez, akitől annyira különbözöm?

Másnap reggel Marci odajött hozzám reggeli közben. – Anya, szerintem Dóra szomorú. – Tudom – sóhajtottam. – De nem tudom, mit csináljak.

Aznap este leültem Dóra ágya szélére. Ő háttal feküdt nekem. – Sajnálom – mondtam halkan. – Nem vagyok jó anya mostanában. – Nem baj – felelte fásultan. – Úgyis mindig csak Marcit szereted.

Ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott bennem. Hogy lehet ennyire nyilvánvaló? Hogy lehet, hogy mégsem tudok változtatni?

Azóta próbálkozom. Próbálok türelmesebb lenni vele, meghallgatni őt akkor is, ha nem értem a problémáit. Próbálok nem hasonlítgatni. De minden nap újabb küzdelem.

A családi ebédeken Gábor néha rám néz jelentőségteljesen, mintha azt mondaná: „Látod? Megint csak Marcira figyelsz.” A nagymama is megjegyzi néha: – Dóra olyan magának való lett mostanában…

A barátnőim szerint ez normális: minden családban van kedvenc gyerek. De én nem akarom ezt elfogadni. Nem akarom, hogy Dóra úgy nőjön fel, hogy azt hiszi: kevésbé szeretem őt.

Egy este Marci odabújt hozzám a kanapén. – Anya, szerinted Dóra tényleg rosszabb nálam? – kérdezte váratlanul. Megdöbbentem. – Nem… csak másmilyen. – Akkor miért vagy vele mindig szigorúbb? – Nem tudom… Talán mert félek tőle. Félek attól, hogy elveszítem őt.

Marci elgondolkodva nézett rám. – Szerintem csak beszélgetnetek kéne többet.

Azóta próbálok beszélgetni Dórával. Néha sikerül, néha nem. Néha úgy érzem, közelebb kerültünk egymáshoz; máskor megint falat húz közénk.

A legnehezebb az egészben az önmagammal való szembenézés: hogy be kell vallanom magamnak is, vannak érzések, amiket nem tudok irányítani. Hogy néha tényleg könnyebb Marcival.

De minden este megfogadom: holnap újra próbálkozom.

Ti mit gondoltok? Lehet egy anyának kedvenc gyereke anélkül, hogy tönkretenné a családját? Vagy mindannyian csak próbálunk túlélni ebben a szeretet-labirintusban?