Két fal között: Egy anyós látogatása mindent megváltoztatott
– Mária, te ezt így szoktad csinálni? – kérdezte Olga, miközben a konyhapultnál állt, és kritikus szemmel nézte, ahogy a kávét főzöm. A hangjában ott bujkált az a leheletnyi lenézés, amit már az első pillanattól éreztem, amikor először bemutatott neki Gábor.
A kezem remegett, ahogy a cukrot kanalaztam a csészébe. – Igen, nálunk így szokás – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a hangom elárul. Olga csak bólintott, majd leült az asztalhoz, mintha ezzel is jelezné: ez az ő terepe, én csak vendég vagyok a saját otthonomban.
Gábor közben a nappaliban matatott valamit, talán szándékosan hagyott magamra az anyjával. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban éreztem azt, hogy ketten összezárnak ellenem. Olga minden alkalommal talált valamit, amit másképp csinálnék: a pörköltbe túl sok paprikát tettem, a függönyt nem vasaltam elég simára, sőt még azt is szóvá tette, hogy a kisfiunk, Marci túl sokat néz mesét.
Aznap azonban valami megváltozott bennem. Ahogy Olga belekortyolt a kávéba és grimaszolt egyet – nem elég erős –, hirtelen úgy éreztem, mintha két fal közé szorultam volna. Az egyik oldalon ő állt, a másikon Gábor. És én ott voltam középen, egyre kisebbre zsugorodva.
– Tudod, Mária – kezdte Olga –, amikor én voltam fiatalasszony, mindent magam csináltam. A férjem sosem panaszkodott. A gyerekek mindig tiszták voltak, rend volt a házban. Nem értem ezt a mai világot…
– Mama, kérlek… – szólt közbe Gábor fáradtan a nappaliból.
– Nem kell védened – mondtam halkan Gábornak. – Meg tudom védeni magam.
Olga felvonta a szemöldökét. – Hát persze. Csak aztán ne csodálkozz, ha egyszer Gábor is máshol keresi majd azt, amit otthon nem kap meg.
Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól, és remegő hangon mondtam:
– Elég volt! Nem vagyok kevesebb attól, hogy máshogy csinálok dolgokat. Ez az én otthonom is!
A csend szinte fojtogató volt. Marci odaszaladt hozzám és átölelt. Olga csak nézett rám döbbenten, mintha most látná először az igazi arcomat.
Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, és a tévé halkan duruzsolt a háttérben. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Tudod, anyám mindig ilyen volt. De én… én nem akarok választani köztetek.
– Nem is kellene – válaszoltam keserűen –, de mégis úgy érzem, mintha mindig vizsgáznom kellene előtte. És te sosem állsz mellém igazán.
Gábor csak sóhajtott. – Nehéz ez nekem is…
Az elkövetkező napokban minden megváltozott. Olga többször felhívott telefonon – először Gábort kereste, aztán engem –, de én már nem akartam visszamenni abba a szerepbe, amit rám osztottak. Elkezdtem dolgozni egy helyi könyvtárban; végre volt valami csak az enyém.
Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, miért sírsz?
– Csak elfáradtam egy kicsit – hazudtam neki.
De valójában attól féltem: elveszítem önmagam ebben a harcban. Hogy sosem leszek elég jó sem Olgának, sem Gábornak. Hogy Marci majd egyszer úgy emlékszik rám: anya mindig szomorú volt.
Egy hónappal később Olga váratlanul beállított hozzánk. Nem szólt előre. Csak ott állt az ajtóban egy tál meggyes pitével.
– Beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.
Leültünk egymással szemben. Olga sokáig hallgatott.
– Tudod… talán túl kemény voltam veled. Én csak azt akartam, hogy boldog legyen a fiam. De lehet, hogy rosszul csináltam.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Én is csak boldog szeretnék lenni…
Azóta sem lett minden tökéletes. Gábor továbbra is nehezen találja meg a helyét köztünk. Olga néha még mindig beszól egy-egy megjegyzéssel. De már nem félek kimondani azt, amit érzek.
Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat két fal között szorongva? És vajon mikor leszünk végre elég bátrak ahhoz, hogy kiálljunk magunkért?