Két év után: Egy válás küszöbén – Egy garzon, egy mostohalány, és eltűnt álmok

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A mosogatónál Lili, a férjem tízéves lánya, duzzogva pakolta el a tányérokat. Gábor csak állt a szoba közepén, és tehetetlenül nézett rám.

– Zsófi, kérlek, ne most… – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a fáradt rezignáció, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban hallottam.

Két éve még minden más volt. Akkor azt hittem, hogy a szerelem tényleg mindent legyőz. Gáborral egy munkahelyen dolgoztunk egy budapesti könyvelőirodában. Ő volt az új fiú, én pedig az, aki mindig mindent kézben tart. Egyik este együtt maradtunk túlórázni, és valahogy minden egyszerűnek tűnt. Aztán jött a hír: elvált, van egy kislánya. Nem ijedtem meg. Sőt, azt gondoltam, hogy majd én leszek az, aki újra boldoggá teszi.

A lakásunk egy aprócska garzon volt Zuglóban. Mindig azt mondtuk, hogy csak átmeneti megoldás lesz – majd veszünk egy nagyobbat, ha összegyűjtjük a pénzt. De aztán jött az infláció, az árak elszálltak, és mi ott ragadtunk a huszonöt négyzetméteren.

Eleinte csak hétvégente jött hozzánk Lili. Kicsit zárkózott volt velem szemben, de próbáltam közeledni hozzá: sütöttem neki palacsintát, együtt néztük a meséket. Néha még nevetett is velem. De amikor Gábor volt felesége külföldre ment dolgozni és Lili hozzánk költözött, minden megváltozott.

A garzonban nem volt hová elbújni. Lili minden este sírt az anyukája után. Gábor próbált egyszerre apa és férj lenni, de egyre inkább csak apa lett. Én pedig… én egyre inkább csak egy bútordarabnak éreztem magam.

– Miért nem lehet csendben lenni ebben a lakásban? – kérdeztem egyik este Gábortól, amikor Lili már órák óta hisztizett.

– Ő csak gyerek! – vágta rá ingerülten.

– És én? Én már nem számítok? – kérdeztem vissza remegő hangon.

Aznap este először aludtam külön a kanapén. Azt hittem, másnap minden jobb lesz. De nem lett.

A munkahelyen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:

– Zsófi, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz.

Hazudtam neki: persze, csak sok a munka. De belül már tudtam: valami végleg eltört bennem.

A hétvégék rémálommá váltak. Lili nem akarta elfogadni a szabályaimat: nem pakolt el maga után, nem köszönt vissza, ha szóltam hozzá, csak vállat vont. Gábor mindig őt védte:

– Ne légy vele ilyen szigorú! Nem könnyű neki sem!

Egyik este Lili becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját és sírva kiabált:

– Utállak! Bárcsak anya itt lenne!

Akkor éreztem először igazán: idegen vagyok ebben a családban.

Próbáltam beszélni Gáborral:

– Szükségem lenne rád is néha… Nem csak apára van szükség ebben a lakásban.

– Most Lili az első – mondta halkan. – Majd lesz időnk egymásra is.

De sosem lett.

A barátaim sorra eltűntek mellőlem. Senki sem értette igazán ezt az új helyzetet. Anyám egyszer felhívott:

– Zsófi, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Egy másik nő gyerekét nevelni?

Dühös lettem rá. De titokban magamnak is feltettem ezt a kérdést.

A pénz is egyre kevesebb lett. Minden hónapban számoltuk a forintokat: albérlet, rezsi, Lili iskolája, különórák… A közös álmaink – utazás Olaszországba, saját lakás – mind távolodtak.

Egy este Gábor később jött haza. Fáradtan ledobta magát mellém a kanapéra.

– Sajnálom – mondta halkan –, tudom, hogy nehéz neked is.

– Nem csak nekem nehéz – válaszoltam –, hanem nekünk. Már nem vagyunk mi… Csak te és Lili… És én valahol kívül rekedtem.

Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Akkor döntöttem el: nem akarok így élni tovább.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem a válási papírok. Gábor alszik a másik szobában, Lili csendesen lélegzik az ágyában. Nézem őket és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent megtettem? Lehet-e boldog valaki úgy, hogy közben feladja önmagát?

Talán sosem tudom meg a választ. De most először érzem azt, hogy újra lélegezni tudok.

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig érdemes harcolni egy családért, ha közben elveszítjük önmagunkat?”