Két év után: Egy elvált férfi feleségeként a határainkig sodródva
– Nem hiszem el, hogy ezt megint nekem kell megoldanom! – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, kezemben egy törött bögrével. Gábor az ajtófélfának dőlve nézett rám, arca fáradt volt, szeme alatt sötét karikák. – Lilla csak néhány hét múlva költözik be, addig még mindent kitalálunk – próbált nyugtatni, de a hangja bizonytalanul csengett.
Két éve vagyok Gábor felesége. Amikor megismertem, már túl volt egy váláson, és egy kamaszlány apja volt. Azt hittem, készen állok mindenre, amit egy mozaikcsalád jelenthet. De most, hogy Lilla beköltözik hozzánk a kis zuglói lakásunkba, minden félelmem valóra válni látszik.
Az első közös vacsoránk hármasban már előrevetítette a vihart. Lilla csendben kanalazta a levest, alig szólt hozzám. Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni:
– Hogy ment az érettségi szóbelid, Lilla?
– Jó volt – felelte vállat vonva. Aztán rám nézett, mintha csak most venne észre.
– Köszönöm a vacsorát – mondta halkan.
Éreztem, hogy nem vagyok több számára, mint egy idegen nő az apja mellett. Próbáltam kedves lenni vele, de minden gesztusom visszapattant róla.
A lakásunk kicsi: két szoba, egy apró konyha, fürdőszoba. Gábor azt mondta, majd átrendezzük a nappalit, hogy Lillának legyen saját tere. De amikor elkezdtük pakolni a könyveimet és festményeimet, mintha a saját életemet dobozoltam volna be.
– Nem lehetne inkább albérletet keresni Lillának? – kérdeztem egyik este óvatosan.
Gábor arca megkeményedett.
– Nem akarom, hogy egyedül legyen Pesten. Ráadásul nem engedhetjük meg magunknak az albérletet.
Éreztem, hogy nincs beleszólásom. Minden döntés az ő múltjukról szólt – én csak alkalmazkodtam.
Lilla beköltözése után minden nap újabb próbatétel lett. Reggelente sorban álltunk a fürdőszoba előtt. A hűtőben eltűntek a kedvenc joghurtjaim. Az esti csendet felváltotta Lilla hangos telefonbeszélgetése az anyjával:
– Nem tudom, anya… Igen, apa új felesége is itt van… Nem, nem olyan rossz…
Egy este Gábor későn ért haza a munkából. Lilla az asztalnál ült, én pedig próbáltam tanulni – visszamentem az egyetemre levelezőre, hogy végre legyen diplomám. Lilla hirtelen megszólalt:
– Tudod, apa mindig azt mondta anyának, hogy fontos vagyok neki. De most úgy érzem, csak útban vagyok.
Felnéztem a könyvemből. Meg akartam mondani neki, hogy nem igaz – de nem jött ki hang a torkomon.
Gábor belépett az ajtón, és rögtön érezte a feszültséget.
– Mi történt?
Lilla rám nézett:
– Semmi. Csak… furcsa itt lakni.
Aznap este Gábor odafordult hozzám az ágyban:
– Sajnálom, hogy ilyen nehéz neked. De Lilla az én lányom…
– És én? – kérdeztem halkan. – Én mikor leszek fontos?
Nem válaszolt. Csak átölelt, de abban az ölelésben több volt a bűntudat, mint a szeretet.
A következő hetekben egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Minden nap újabb kompromisszumot követelt tőlem: lemondtam a festésről, mert Lilla tanult; elhalasztottam a barátnős találkozókat, mert Gábor dolgozott és valakinek főzni kellett; elviseltem Lilla csípős megjegyzéseit az anyjáról és rólam.
Egyik este Lilla sírva jött haza: összeveszett az anyjával telefonon. Gábor dolgozott, én voltam otthon vele. Leültem mellé a kanapéra.
– Sajnálom – mondtam neki halkan.
– Mit sajnálsz? – kérdezte dühösen.
– Hogy ilyen nehéz neked is…
Lilla rám nézett, és először láttam benne valami mást: félelmet és magányt.
– Nem akartam idejönni – suttogta. – De anya szerint jobb lesz így…
Nem tudtam mit mondani. Csak ott ültem mellette, és hagytam sírni.
Aznap este Gábor később ért haza. Elmondtam neki mindent. Ő csak bólintott.
– Mindent elrontottam – mondta végül.
– Nem te rontottad el – feleltem fáradtan. – Csak nem tudjuk, hogyan kell ezt jól csinálni.
A következő napokban próbáltunk beszélgetni hármasban is. Voltak jobb pillanatok: együtt főztünk rakott krumplit vasárnaponként; néha nevettünk valamin; egyszer még Lilla is megkérdezte tőlem, milyen volt vidéken felnőni.
De a feszültség sosem múlt el teljesen. Egy este Gábor azt mondta:
– Lehet, hogy külön kellene költöznünk egy időre…
A szívem összeszorult. Két év házasság után itt tartunk? Egy mozaikcsalád tényleg csak ennyit bír ki?
Most itt ülök a konyhában, nézem az üres bögrét és azon gondolkodom: vajon hol hibáztam el? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagamat is elveszítem? Ti mit tennétek a helyemben?