Két év csend – Egy anya vallomása a lányához fűződő elveszett kapcsolatról

– Miért nem hív már fel? – kérdeztem magamtól, miközben a teavizet figyeltem, ahogy lassan forrni kezdett. A konyha ablakán át néztem a szürke, esős budapesti délutánt, és közben a szívem egyre nehezebb lett. Már két éve nem hallottam semmit Annától. Se egy telefon, se egy üzenet, se egy képeslap karácsonykor. Csak a csend, ami minden nap egyre hangosabbá vált.

A szomszédom, Ilona néni, gyakran átjön hozzám. Ő is magányos, de legalább van két unokája, akik néha meglátogatják. Együtt isszuk a teát, beszélgetünk az időjárásról, a régi időkről, de mindig kerülöm a családom témáját. Nem akarom, hogy sajnáljon. De ma valahogy más volt minden. Talán az eső miatt, talán mert közeledik a hetvenedik születésnapom, de úgy éreztem, ki kell mondanom.

– Ilona, tudod, két éve nem beszéltem Annával – mondtam halkan. A hangom megremegett.

Ilona letette a csészét, és csak nézett rám. – Mi történt köztetek?

Sóhajtottam. – Nem is tudom pontosan. Talán mindketten hibáztunk. Amikor elváltam az apjától, Anna még csak tizennégy volt. Dühös volt rám, azt hitte, én vagyok a hibás mindenért. Próbáltam magyarázni neki, hogy nem volt más választásom… De sosem bocsátotta meg igazán.

Ilona bólintott. – Az én fiam is haragszik rám néha. De azért mindig visszatalál hozzám.

– Anna más – folytattam. – Mindig is zárkózott volt. Amikor egyetemre ment Szegedre, már akkor is ritkán hívott. Aztán megismerkedett azzal a fiúval… Tamásnak hívták. Nem tetszett nekem. Udvariatlan volt velem, lenézett, mert tanítónő vagyok és nem valami nagyvállalat igazgatója. Anna viszont szerette. És én… én ezt sosem tudtam elfogadni.

Ilona megfogta a kezem. – Sosem késő változtatni.

– De mi van, ha már késő? – kérdeztem könnyes szemmel.

Az utolsó veszekedésünk még mindig élénken él bennem. Anna akkor már harminc volt, én meg hatvannyolc. Egy vasárnap hazajött látogatóba, Tamással együtt. Én megint szóvá tettem valamit – talán azt, hogy miért nem vesznek saját lakást, miért laknak még mindig albérletben. Anna felállt az asztaltól, rám nézett és azt mondta: „Anya, te sosem vagy elégedett velem! Mindig csak kritizálsz!”

Aztán elmentek. Azóta nem keresett.

Próbáltam írni neki levelet, küldtem születésnapjára ajándékot is – visszaküldte mindet. A telefonomat minden este megnézem: hátha van egy új üzenet tőle. De semmi.

A szomszédok néha kérdezik: „Na és Anna? Hogy van?” Mindig azt mondom: „Jól van, dolgozik.” Hazudok nekik. Magamnak is hazudok.

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor mindig sütöttem bejglit Annának – mákosat és diósat is, mert sosem tudott választani. Most már csak egy kis rudat sütök magamnak, de sosem eszem meg az egészet. Mindig hagyok egy szeletet – hátha egyszer becsönget és azt mondja: „Anya, hazajöttem.”

Ilona néni csendben hallgatott végig. Aztán megszólalt:
– Próbáltad már csak úgy elengedni? Nem várni semmit?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Egy anyának ez lehetetlen.

Azóta minden nap ugyanaz: reggel felkelek, főzök egy kávét, megnézem a telefonomat. Délután sétálok egyet a parkban, ahol régen Annával játszottunk. Néha látok anyákat kisgyerekekkel – ilyenkor összeszorul a szívem.

A múlt héten találkoztam Marikával a boltban – ő Anna régi barátnője volt az általánosból.
– Láttad mostanában Annát? – kérdeztem tőle félve.
– Igen – mondta Marika –, jól van, dolgozik sokat. De… nagyon magányosnak tűnt.

Hazamentem és sírtam egész este. Talán mindketten magányosak vagyunk ebben a nagyvárosban – csak épp egymás nélkül.

Most itt ülök a konyhában, előttem egy csésze kihűlt tea és egy fénykép Annáról kislányként. Vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl keveset adtam magamból? Vagy csak rosszkor mondtam rossz dolgokat?

Hetven leszek jövő héten. Nem lesz torta, nem lesz ünneplés – csak én és a csendes lakásom.

De még mindig reménykedem.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy tényleg el kell engedni azt, akit a legjobban szerettünk?