Két élet között: Amikor az exférjem lehetetlent kért tőlem

„Te ezt most komolyan gondolod, Tamás?” – kérdeztem, miközben a mobilom szinte belesimult a tenyerembe. A konyha sarkában álltam, a hajnali fény szürke csíkokat vetett a linóleumra. A vonal túlsó végén csak egy halk sóhaj hallatszott. „Igen, Zsuzsa. Ha újra hozzám jössz feleségül, a Bartók Béla úti lakást átírom a fiunk, Gergő nevére.”

Egy pillanatra minden megállt bennem. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Tamás hangja most más volt, mint régen: fáradt, megtört, de még mindig ott bujkált benne az a makacs akarat, amitől húsz éve menekültem. Akkoriban Gergő még csak három éves volt, amikor egy éjszaka összecsomagoltam a legfontosabbakat, és eljöttem. Azóta is minden nap küzdöttem azért, hogy ne nézzek vissza.

Most viszont Tamás egyetlen mondattal visszarántott a múltba. „Zsuzsa, tudod, mennyire nehéz Gergőnek most lakást találni Budapesten. Én már öreg vagyok, nem akarok egyedül meghalni. Segítek neki – de csak ha te is segítesz nekem.”

A nappaliból Gergő hangja szűrődött be: „Anya, minden rendben?” Gyorsan letöröltem a szemem sarkában gyűlő könnyeket. „Persze, csak egy régi ismerős hívott.” Hazudtam – már megint.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Tamás szavai visszhangoztak bennem. Vajon tényleg megváltozott? Vagy csak a magány beszél belőle? És én… képes lennék-e újra elviselni azt az embert, aki egyszer már összetört?

Másnap reggel találkoztam Évával, a legjobb barátnőmmel egy kis presszóban a Móriczon. Ő mindig szókimondó volt: „Ez zsarolás, Zsuzsa! Nem adhatod fel magad egy lakásért!”

„De hát Gergőnek nincs más esélye” – suttogtam. „A fizetése épphogy elég az albérletre, és minden hónapban attól rettegünk, hogy megemelik a bérleti díjat.”

Éva legyintett: „A fiad nem akarhatja, hogy boldogtalan légy miatta. És Tamás? Ő csak magának akar jót.”

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam, vajon tényleg önző vagyok-e, ha nemet mondok – vagy épp akkor lennék önző, ha igent mondanék?

Az elkövetkező napokban Gergő egyre feszültebb lett. Késő estig dolgozott, aztán kimerülten zuhant le mellém a kanapéra. „Anya, egyszerűen nem találok normális lakást. Már azt is megnéztem Újpesten meg Kispesten is… De mindenhol horror árak vannak.”

Megsimogattam a vállát. „Majd lesz valahogy…” – mondtam halkan, de közben éreztem, hogy egyre jobban szorít a gyomrom.

Egyik éjjel felriadtam. Felhívtam Tamást.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
– Mert félek egyedül meghalni – mondta csendesen. – És mert bűntudatom van amiatt, amit veletek tettem.
– Egy papír mindent jóvátesz szerinted?
– Nem… De talán ad egy kis békét.

A következő hétvégén elmentem megnézni a lakást. A Bartók Béla úton állt: régi polgári ház, hatalmas ablakokkal és nyikorgó parkettával. Pont olyan volt, amiről Gergő mindig álmodott. Tamás nyitott ajtót; megöregedett, haja őszbe fordult, arca beesett volt.

Leültünk a konyhába.

– Nem kell megtenned – mondta halkan. – De ha nem házasodunk újra össze, a lakás az öcsémé lesz.
– Miért ez a feltétel?
– Mert nélkületek nincs semmim.

Hazafelé menet úgy éreztem, mintha ólomsúly nehezedne rám.

Végül elmondtam Gergőnek mindent.

– Ez őrület! – kiáltott fel. – Nem akarom, hogy miattam szenvedj! Nem fogok boldogan élni egy olyan lakásban, amiért te feladod magad!
– A te jövődről van szó…
– De nem így! Nem akarom, hogy újra szenvedj miattunk!

Összevesztünk – először igazán komolyan azóta, hogy felnőtt lett. Azt vágta a fejemhez: mindig mindent egyedül döntök el helyette is.

A család is beleszólt: anyám Kaposvárról telefonált és sírva könyörgött: „Ne menj vissza hozzá! Tamás tönkretett téged!” Az öcsém, Péter viszont azt mondta: „Lehet, hogy ez egy új esély mindhármótoknak.”

Hetekig csak bolyongtam az utcákon; néha azt sem tudtam, merre járok. Egyik este Tamás állt az ajtómban: kezében egy csokor tulipánnal.

– Sajnálom mindazt, amit veled tettem – mondta csendesen.
Beengedtem; órákig beszélgettünk arról az életről, ami lehetett volna. Végül azt kérdezte:
– Szerinted lehet még újrakezdeni?
Nem tudtam válaszolni.

Gergő végül beköltözött egy albérletbe Kőbányán – segítség nélkül.
Tamás eladta a lakást az öccsének és beköltözött egy idősek otthonába.
Néha találkozunk kávézni; beszélgetünk az elmúlt évekről és arról is, mi lett volna ha…

Sokszor elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e igazán választani múlt és jövő között? Ti mit tettetek volna a helyemben?