Két éjszaka és egy nap – Egy szerető története Budapesten

– Meddig akarsz még így élni, Anna? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hideg kávémat bámultam. A hangja egyszerre volt fáradt és dühös, mintha már százszor feltette volna ezt a kérdést, de most először várta volna el igazán a választ.

– Nem tudom, anya. – A hangom remegett. – Nem olyan egyszerű ez.

– Dehogynem! – csattant fel. – Vagy szereted magad, vagy nem. Egy férfi miatt hagyod, hogy mindenki lenézzen? Hogy apád ne szóljon hozzád? Hogy a húgod ne merjen meghívni a családi ebédre?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Azt hittem, már nem tudok sírni emiatt, de anyám szavai mindig betalálnak. Mindenki tudja a családban, hogy szerető vagyok. Mindenki tudja, hogy Gábor nős, két gyereke van, és én csak a titkos második élet vagyok számára. Mégis, amikor anyám kimondja, mintha először hallanám.

– Szeretem őt – suttogtam. – Nem tudok nélküle élni.

Anyám csak legyintett.

– Majd meglátod, mennyit ér ez a szerelem, ha harmincöt évesen is egyedül ülsz majd a lakásodban. – Felállt, összeszedte a bögréket. – Én szóltam.

A csend rám nehezedett, amikor elment. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt két évet. Hogyan kezdődött minden: egy céges karácsonyi bulin, ahol Gábor először nézett rám úgy, ahogy még soha senki. Aztán az első titkos találkozásunk egy zuglói kávézóban. Az első csók a Margitszigeten. Az első éjszaka nála, amikor azt mondta: „Te vagy az egyetlen, akivel boldog vagyok.”

Hazudott? Vagy csak magának is hazudott?

A telefonom rezgett. Gábor volt az.

– Szia, kicsim! – szólt bele halkan. – Ma este el tudsz jönni? Két napig vidéken lesz a család, csak mi ketten leszünk a lakásban.

A szívem hevesen vert.

– Persze – mondtam azonnal. – Mikor menjek?

– Hat után jó? Veszek bort is. És rendelünk pizzát, ahogy szereted.

– Jó lesz – suttogtam.

Letettem a telefont, és máris elöntött a bűntudat. Tudtam, hogy nem helyes ez az egész. Tudtam, hogy minden perc ajándék ugyan, de minden perc után csak üresebb leszek.

Este hatkor már ott álltam Gábor paneljának bejárata előtt Újpalotán. A lépcsőházban csend volt, csak egy idős néni húzta maga után a bevásárlókocsit.

Gábor ajtót nyitott, mosolygott rám.

– Gyere be! – húzott magához. – Hiányoztál.

Az este gyorsan telt: borozás, nevetés, filmnézés összebújva a kanapén. Egy pillanatra tényleg elhittem, hogy ez lehetne az életem. Hogy egyszer majd tényleg csak mi ketten leszünk.

Éjjel Gábor halkan suttogott:

– Anna… Néha azt kívánom, bárcsak minden más lenne. Bárcsak veled élhetnék igazán.

– Akkor miért nem teszed meg? – kérdeztem remegő hangon.

Elfordult.

– Nem olyan egyszerű… A gyerekek… A feleségem… Nem akarom őket tönkretenni.

– És engem? Engem nem teszel tönkre?

Csend lett. Csak a város zaja szűrődött be az ablakon át.

Másnap reggel Gábor már korán felkelt. A konyhában kávét főzött nekem is.

– Meddig maradsz? – kérdezte halkan.

– Amíg engeded – feleltem keserűen.

Leült mellém az asztalhoz.

– Anna… Ne haragudj rám! Én tényleg szeretlek. De nem tudok dönteni… Félek mindent elveszíteni.

– Én már mindent elveszítettem – mondtam ki végül azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

Gábor arca megrándult. Láttam rajta a bűntudatot és a félelmet is. De nem mondott semmit.

Aznap délután anyám újra felhívott.

– Anna, gyere át vacsorára! Apád is ott lesz. Ne hozz szégyent ránk! – A hangja kemény volt, de éreztem benne az aggodalmat is.

Elmentem hozzájuk. Az asztal körül ülve mindenki kerülte a tekintetemet. A húgom férje hangosan beszélt arról, mennyire nehéz most lakást venni Budapesten. Apám csak bólintott néha-néha. Anyám rám nézett:

– Anna, mikor lesz már vége ennek?

Nem válaszoltam. Csak ültem ott némán, mint egy idegen.

Vacsora után anyám félrehívott:

– Kislányom… Nem akarom, hogy így élj! Nézd meg magad! Már mosolyogni sem tudsz igazán! Ez nem szerelem… Ez függőség!

– De anya… én tényleg szeretem!

– Akkor szeresd magad is egy kicsit! – mondta halkan.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Gábor üzent: „Hiányzol.” De nem válaszoltam neki.

Másnap reggel újra hívott:

– Anna… Mi van veled? Haragszol rám?

– Nem haragszom… Csak gondolkodom.

– Ne gondolkodj túl sokat! Elveszítelek…

Ez volt az első alkalom két év alatt, hogy azt éreztem: talán tényleg el kell veszítenie engem ahhoz, hogy rájöjjön valamire.

A következő hétvégén újra találkoztunk. Gábor ideges volt:

– Anna… A feleségem gyanakszik. Látta az üzeneteidet… Lehet, hogy vége kell legyen ennek…

A világ összedőlt bennem. Minden félelmem valóra vált: nem én leszek az első választás soha.

Hazamentem sírva. Anyám várt otthon:

– Mi történt?

– Vége lett… Azt mondta, nem akarja tönkretenni a családját…

Anyám átölelt.

– Tudtam én… De most végre magadra figyelhetsz!

Napokig csak feküdtem az ágyban. A barátnőm, Zsófi próbált kirángatni:

– Anna! Elég volt ebből! Menjünk el valahova! Újrakezded! Lesz még boldogságod!

De én csak bámultam ki az ablakon Budapest szürke egére.

Aztán egy reggel felkeltem és úgy döntöttem: elég volt. Elmentem fodrászhoz, vettem egy új ruhát és jelentkeztem egy tanfolyamra is – valami teljesen újba akartam kezdeni.

Gábor még néhányszor írt: „Hiányzol”, „Sajnálom”, „Szeretlek”. De már nem válaszoltam neki.

Egy év telt el azóta. Ma már tudom: sosem voltam igazán boldog mellette. Csak féltem egyedül lenni és hittem abban az álomban, amit ő sosem adott meg nekem igazán.

Most már tudok mosolyogni újra. Néha még eszembe jut Gábor illata vagy a nevetése… De már nem fáj annyira.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, mint én akkor? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy egyszer majd választani fogják őket? És vajon mikor tanuljuk meg végre szeretni önmagunkat annyira, hogy nemet mondjunk arra, ami csak fájdalmat hoz?