Két család között: Hogyan magyaráztam el az új páromnak, hogy az exem anyósával való barátságom ártatlan

– Miért beszélsz még mindig ennyit Marikával? – kérdezte László, miközben a konyhaasztalnál ült, és idegesen dobolt az ujjával a viaszosvásznon. Az eső kopogott az ablakon, Vilmos pedig a szobájában játszott a legóival. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban villám csaphatna le.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Marika, az exem – Gábor – édesanyja, mindig is közel állt hozzám. Amikor Gáborral elváltunk, mindenki azt hitte, hogy megszakad minden kapcsolat. De Marika nem csak az anyósom volt: ő volt az, aki a legnehezebb időkben is mellettem állt, akihez bármikor fordulhattam tanácsért vagy csak egy jó szóért. És persze ott volt Vilmos is – neki Marika nem csak nagymama, hanem biztos pont az életében.

– Laci, tudod jól, hogy Marika nem csak Gábor anyja. Ő Vilmos nagymamája. Nem akarom elvágni tőle ezt a szálat – próbáltam magyarázni halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg.

László felállt, és az ablakhoz lépett. – De miért kell neked is ennyire ragaszkodnod hozzá? Nem elég, hogy Gáborral már így is túl sokat kell egyeztetned Vilmos miatt? Nem érzed, hogy ez nekem rosszul esik?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy László nem rosszindulatból mondja ezt. Ő csak félti a közös életünket, fél attól, hogy a múlt árnyéka beárnyékolja a jelenünket. De hogyan magyarázhatnám el neki, hogy Marika már nem csak a múlt része?

Emlékszem arra a napra, amikor először mentem vissza Marikához a válás után. Féltem, hogy elutasít majd, vagy hogy csak Gábor oldalán áll majd. Ehelyett megölelt, és azt mondta: – Te mindig a család része maradsz. Vilmos miatt is. És mert szeretlek.

Ez a mondat azóta is visszhangzik bennem. Amikor Vilmos beteg lett tavaly télen, Marika volt az első, aki hozott húslevest és egész éjjel virrasztott velem. Amikor elvesztettem a munkám, ő segített önéletrajzot írni és bátorított. Ezek után hogyan fordíthatnék hátat neki?

László azonban nem látta mindezt. Neki Marika csak az „ex-anyós”, egy zavaró tényező a kapcsolatunkban.

– Nem akarok versenyezni egy másik családdal – mondta halkan László. – Szeretlek, de néha úgy érzem, mintha sosem lennék elég fontos.

Leültem mellé az ablakpárkányra. – Laci, te vagy most az életem része. De Marika is az. Nem tudok és nem is akarok választani köztetek. Vilmosnak szüksége van rá. És nekem is szükségem van arra a támogatásra, amit tőle kapok. Ez nem arról szól, hogy te kevésbé lennél fontos.

László sokáig hallgatott. Az eső egyre erősebben verte az ablakot. Végül megszólalt:

– És ha én ezt nem tudom elfogadni? Ha nekem ez túl sok?

A gyomrom görcsbe rándult. Hányszor hallottam már ezt másoktól? Hányszor kellett már magyarázkodnom azért, mert ragaszkodom valakihez a múltamból? Vajon tényleg én vagyok az önző?

Aznap este csendben feküdtünk le aludni. László hátat fordított nekem, én pedig bámultam a sötét plafont. A gondolataim cikáztak: vajon tényleg lehetetlen egyszerre két családhoz tartozni? Lehet-e úgy új életet kezdeni, hogy közben nem tagadjuk meg azt, akik voltunk?

Másnap reggel Marika hívott.

– Jól vagytok? – kérdezte aggódva.

– Igen… Csak kicsit nehéz most minden – sóhajtottam.

– Tudom, kislányom. De ne feledd: mindenki megérdemli az újrakezdést. Csak ne felejtsd el azt sem, honnan jöttél.

Ezek után döntöttem el, hogy beszélek Lászlóval nyíltan. Este leültünk egy bögre tea mellé.

– Laci – kezdtem –, szeretném, ha megértenéd: Marika nem veszélyezteti a kapcsolatunkat. Ő csak segít nekünk mindannyiunknak átvészelni ezt az új helyzetet. Ha akarod, találkozhatsz vele te is. Megismerheted őt igazán.

László először vonakodott, de végül belement. Egy hét múlva együtt mentünk át Marikához vasárnapi ebédre. Az asztalnál ott ült Gábor is – feszengve –, Vilmos boldogan mesélt mindenkinek az iskoláról.

Az ebéd végére László oldódni kezdett. Látta, hogy itt nincs ellenségeskedés; csak egy furcsa, de működő család próbálja megtalálni az új egyensúlyt.

Hazafelé László megszorította a kezem.

– Nehéz volt ezt elfogadnom – mondta halkan –, de látom már: ez tényleg Vilmosról szól… és rólad is.

Azóta sem könnyű minden nap. Néha még mindig érzem Lászlóban a bizonytalanságot; néha én is elbizonytalanodom abban, hogy jól csinálom-e ezt az egészet.

De amikor látom Vilmost nevetni Marikával vagy amikor László segít neki házit írni, tudom: talán mégis lehet hidakat építeni két világ között.

Vajon hányan érzitek úgy néha, hogy két család között őrlődtök? Ti mit tennétek a helyemben?