Két család között: Hogyan magyaráztam el a páromnak, hogy a volt anyósommal való barátságom ártalmatlan

– Most komolyan, Zsófi, mégis mit beszélgetsz ennyit Évával? – László hangja remegett az idegességtől, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a vacsora, de egyikünk sem volt éhes.

– Vilmos miatt, Laci. Tudod jól, hogy Éva fontos neki. Nem akarom elvágni tőle azt a szálat – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy bennem is kezd felforrni a vér.

László csak legyintett. – Mindig csak Vilmos! És velem mi lesz? Nekem mikor lesz elsőbbségem végre az életedben?

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Hirtelen minden emlék visszatért: az első találkozásom Évával, amikor még Gergő felesége voltam; az a rengeteg közös vasárnapi ebéd; ahogy Vilmos születése után Éva segített nekem éjszakánként, amikor Gergő már rég mással volt elfoglalva.

A válás után Éva maradt az egyetlen biztos pontom. Nem csak az unokáját szerette, hanem engem is – mintha a saját lányát vesztette volna el. Amikor Gergő új barátnőt hozott haza, Éva akkor is engem hívott fel sírva, hogy mennyire hiányzunk neki. És most itt állok egy új kapcsolatban, ahol minden nap magyarázkodnom kell.

– Laci, kérlek… – kezdtem újra, de ő közbevágott.

– Nem értem, miért nem tudod elengedni a múltat! Ha tényleg velem akarsz lenni, akkor legalább próbáld meg!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam választani két világ között. Vilmosnak szüksége van Évára – és nekem is. De László is fontos lett az életemben. Vajon tényleg önző vagyok?

Aznap este Vilmos csendben ült mellettem az ágyon.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan.

– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki. De ő már túl okos volt ehhez.

Másnap reggel Éva hívott. – Drágám, minden rendben? Olyan furcsa voltál tegnap.

– Nem tudom, mit csináljak – suttogtam bele a telefonba. – Laci féltékeny rád. Azt hiszi, hogy miattad nem tudok továbblépni.

Éva sóhajtott. – Tudod, Zsófi, én már öreg vagyok ahhoz, hogy titkolózzak. Ha akarod, beszélek Lacival. Elmondom neki, hogy semmi ok az aggodalomra.

– Nem hiszem, hogy ez segítene – mondtam keserűen. – Ő csak azt látja, hogy mindenki fontosabb nála.

Aznap este László későn ért haza. Csendben vacsoráztunk. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Szeretném megérteni… tényleg. De félek attól, hogy sosem leszek elég neked.

Megfogtam a kezét.

– Laci, te vagy most az életem része. De Vilmosnak szüksége van a nagymamájára. És nekem is szükségem van arra a családra, amit elvesztettem. Nem akarok választani köztetek.

Sokáig nézett rám némán. Végül bólintott.

– Adj időt… csak időt kérek.

A következő hetekben próbáltam mindkettőjüknek megfelelni. Évával ritkábban beszéltem telefonon, de minden alkalommal fájt a szívem utána. Lászlóval többet töltöttünk együtt kettesben időt: sétáltunk a Margitszigeten, moziba mentünk, vagy csak otthon néztünk filmet összebújva. De mindig ott motoszkált bennem a bűntudat: vajon elárulom-e Évát? Vagy magamat?

Egyik péntek délután Vilmos hazahozott egy rajzot az iskolából: ő és Éva kézen fogva állnak egy parkban. Aláírta: „Nagyi és én”.

László meglátta a rajzot és elmosolyodott.

– Boldog tőle… igaz?

Bólintottam.

– Akkor talán nekem is meg kell tanulnom elfogadni ezt – mondta halkan.

Aznap este leültünk hármasban vacsorázni: László, Vilmos és én. Aztán másnap Éva is átjött egy süteménnyel. László kissé feszengve fogadta őt, de amikor látta Vilmos örömét, valami megváltozott benne.

– Jó látni, hogy ilyen boldog vagy – mondta később nekem csendesen.

Azóta sem lett minden tökéletes: néha még mindig vannak feszültségek, néha László féltékeny lesz egy-egy hosszabb telefonbeszélgetés után. De már tud beszélni róla velem – és én is vele.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e két családhoz tartozni egyszerre? Vagy mindig választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?