Két család között: Egy adósság árnyékában
– Nem hiszem el, hogy erről megint beszélünk, Zoli! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Zoli, a férjem, csak sóhajtott, és a plafonra nézett.
– Anikó, öt év telt el. Anyámék sosem fogják visszaadni azt a pénzt. Minek bolygatni? – mondta halkan, de éreztem benne a feszültséget.
Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt szorongana velem. Az anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Nem hagyhatod annyiban! Az igazság számít!”
Öt évvel ezelőtt történt minden. Akkor még friss házasok voltunk, tele reményekkel. Zoli szülei, Ilona néni és Lajos bácsi, egy nap váratlanul jelentek meg nálunk. Ilona néni szeme vörös volt a sírástól.
– Anikó, Zolikám… nagy bajban vagyunk – kezdte remegő hangon. – Lajos elvesztette az állását, és nem tudjuk fizetni a lakáshitelt. Ha nem segítetek… elveszítjük a házat.
Zoli rám nézett, én pedig bólintottam. Nem volt kérdés: segítenünk kell. Összeszedtük minden megtakarításunkat, és odaadtuk nekik. Akkor azt mondták, amint tudják, visszaadják.
Azóta eltelt öt év. Lajos bácsi talált munkát, Ilona néni is dolgozik már. De a pénzről soha többé nem esett szó. Én pedig minden hónapban, amikor fizetést kaptam, éreztem a hiányát annak az összegnek.
Anyám mindig is szigorú volt az igazságossághoz. Amikor elmeséltem neki, mi történt, csak ennyit mondott:
– Anikó, nem hagyhatod annyiban! Ez nem csak pénz kérdése. Ha most nem szólsz, soha nem fognak tisztelni.
Most pedig itt ültem két tűz között. Zoli szerint engedjem el. Anyám szerint harcoljak érte. Én pedig csak azt éreztem: szétszakadok.
Egy este vacsora után anyám nálunk volt. A hangulat feszült volt, mindenki kerülte a másik tekintetét.
– Zoli – szólalt meg anyám hirtelen –, mikor beszéltek anyukáddal az adósságról?
Zoli arca elvörösödött.
– Nem fogunk beszélni róla – mondta halkan. – Anyuék most már jól vannak. Nem akarom megbántani őket.
Anyám felháborodva nézett rám.
– Anikó! Hát neked semmit sem jelent ez a pénz? Hát nem számít az igazság?
Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe.
– De számít… csak…
De nem tudtam befejezni. Zoli felállt az asztaltól és kiment a konyhából.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Zoli hátat fordított nekem.
– Haragszol rám? – kérdeztem halkan.
– Nem rád haragszom – felelte fáradtan. – Csak elegem van abból, hogy mindig választanom kell a családom és közted… vagy inkább az anyád között.
Másnap reggel Ilona néni hívott.
– Anikó drágám, minden rendben? Olyan furcsa voltál múltkor…
A torkomban gombóc nőtt.
– Csak sok a gond mostanában – hazudtam.
De egész nap azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszerűen megkérdezném őket? Mi lenne, ha kimondanám végre azt, ami nyomaszt?
Este leültem Zolival beszélgetni.
– Szeretném, ha legalább megpróbálnánk szóba hozni anyukádéknál ezt az egészet – mondtam csendesen. – Nem akarok veszekedést… csak szeretném tudni, hogy gondoltak-e rá egyáltalán.
Zoli sokáig hallgatott.
– Rendben – bólintott végül –, de csak ha te beszélsz velük.
A következő hétvégén átmentünk Ilona néniékhez. A szívem hevesen vert, amikor leültünk a nappaliban.
– Ilona néni… Lajos bácsi… szeretnék valamit megkérdezni – kezdtem bizonytalanul. – Emlékeztek arra a kölcsönre öt évvel ezelőttről?
Ilona néni arca elsápadt.
– Persze hogy emlékszünk… Anikó, annyira szégyelljük magunkat emiatt… Tudjuk, hogy tartozunk nektek… Csak mindig közbejött valami…
Lajos bácsi lehajtotta a fejét.
– Tudod, Anikó… nagyon hálásak vagyunk nektek. Ha most is kellene segíteni valahogy…
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– Nem akarok veszekedést vagy haragot – mondtam halkan. – Csak szeretném tudni: számíthatunk-e rá valamikor? Vagy engedjük el végleg?
Ilona néni sírva fakadt.
– Megpróbáljuk összeszedni… csak adjatok még egy kis időt!
Hazafelé Zoli némán vezetett. Otthon anyám már várt minket telefonon.
– Na? Mit mondtak? – kérdezte izgatottan.
– Megígérték, hogy visszaadják – feleltem fáradtan.
Anyám elégedetten sóhajtott fel.
De én csak ürességet éreztem. Vajon tényleg megéri ennyit harcolni egy pénzösszeg miatt? Vagy fontosabb lenne a béke és a szeretet?
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hol húzódik a határ igazságosság és megbocsátás között? Ti mit tennétek a helyemben?