Két árulás között – Egy barátság és házasság romjai

– Ne sírj már, Zsófi, kérlek! – hallottam Kata remegő hangját a telefonban, miközben a konyhapulton szorongattam a bögrét, amiben már rég kihűlt a kávé. Aznap este minden megváltozott. A férjem, Gábor, későn jött haza, és valami furcsa feszültség vibrált körülötte. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyban, míg végül hajnalban felkeltem, és a sötét konyhában ülve próbáltam összerakni a fejemben a darabokat.

Kata volt az első, akit felhívtam. Mindig őt hívtam. Tizenöt éve ismertük egymást, együtt jártunk egyetemre Szegeden, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, együtt nevettünk az esküvőinken. Ő volt az én második családom. Az utóbbi években azonban egyre többször panaszkodott a férjére, Tamásra. Hányszor ültem mellette a Margitszigeten, hallgatva, ahogy zokogva meséli: „Zsófi, én már nem bírom tovább! Tamás sosem figyel rám!” Én pedig mindig azt mondtam neki: „Kata, harcolj érte! A házasság nem játék.”

Most viszont én voltam az, aki segítségre szorult. Gábor elhidegült tőlem. Egyre többször maradt bent túlórázni az irodában, egyre kevesebbet beszélgettünk. A lányunk, Lili is észrevette: „Anya, apa miért nem jön velünk mostanában sehova?” – kérdezte egyszer vacsoránál. Nem tudtam mit felelni.

Egyik este Gábor telefonja pittyent egy üzenettel. Véletlenül megláttam a kijelzőn egy szívecskét és egy nevet: „K.” Megfagyott bennem a vér. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Másnap reggel Kata hívott: „Zsófi, találkozzunk! Szükségem van rád!”

A Városligetben ültünk le egy padra. Kata szeme vörös volt a sírástól.
– Tamás el akar válni – suttogta.
– Miért? – kérdeztem döbbenten.
– Azt mondja, már nem szeret… hogy van valaki más.

Átöleltem őt, miközben belül valami furcsa gyanú kezdett motoszkálni bennem. Hazafelé menet újra átfutottam fejben az elmúlt hónapokat. Kata egyre többet beszélt Gáborról is – mennyire szereti a humorát, mennyire jó vele beszélgetni. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra.

A következő hetekben Gábor egyre távolabb került tőlem. Egy este összevesztünk – vagyis inkább én kiabáltam, ő pedig hallgatott.
– Mondd már el végre! Van valakid? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Zsófi… – kezdte halkan –, nem akarok hazudni többé.

A világ megállt körülöttem.
– Ki az? – suttogtam.
Gábor lesütötte a szemét.
– Kata.

Nem értettem. Nem akartam érteni.
– Milyen Kata? Az én Katám?
– Igen… Sajnálom.

Aznap este minden darabokra hullott bennem. A férjem és a legjobb barátnőm… Hogy tehették ezt velem? Hogy lehettem ennyire vak? Hányszor vigasztaltam Katát Tamás miatt, miközben ő éppen az én családomat rombolta le?

Napokig ki sem mozdultam otthonról. Lili próbált vigasztalni: „Anya, minden rendbe jön!” De én csak sírtam. Anyám is átjött egyszer:
– Zsófi, ne hagyd magad! Az élet megy tovább!
De hogyan? Amikor két legfontosabb ember árult el egyszerre?

Egy hét múlva Kata keresett telefonon. Nem vettem fel. Aztán üzenetet írt: „Beszélnünk kell.” Végül találkoztunk egy kávézóban.
– Zsófi… – kezdte sírva –, nem akartam ezt… Nem így terveztem…
– Akkor hogy? – vágtam közbe keserűen. – Mikor kezdődött?
– Egy éve… – suttogta.
– Egy éve?! És te végig itt voltál nekem? Segítettél Gábort mentegetni? Hazudtál nekem minden nap?
Kata csak sírt. Életemben először nem tudtam sajnálni őt.

A következő hónapokban minden megváltozott. Gábor elköltözött. Lili nehezen viselte a változást; dühös volt rám is, rá is. Az iskolában is visszahúzódóbb lett. Próbáltam erős maradni miatta, de esténként mégis összetörtem.

A családunk széthullott. A barátaim közül sokan elfordultak tőlem – vagy inkább nem tudták, mit mondjanak. Az anyagi helyzetünk is nehezebb lett; egyedül kellett eltartanom magunkat. Minden nap újabb harc volt: a munkahelyemen is nehezebben koncentráltam, Lilit pszichológushoz kellett vinnem.

Néha azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Miért bíztam vakon abban, hogy a barátság és a házasság örök?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, ahol minden tárgy emlékeztet arra az életre, amit elveszítettem. Néha még mindig felriadok éjszaka Kata nevére vagy Gábor hangjára. De már nem sírok annyit. Talán egyszer majd újra bízni tudok valakiben.

Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi árulás után? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok még hinni a barátságban vagy a szerelemben?