Két arc, egy igazság: Amikor az ikrek mindent megváltoztattak
– Hogy néznek ki ezek a gyerekek, Lilla? – kérdezte anyám, miközben a kórházi ágyam mellett állt, és a két újszülöttet nézte. A hangja remegett, de nem a meghatottságtól. Áron bőre világos volt, mint az enyém, Dénesé viszont sötétebb árnyalatot hordozott magán. A szoba hirtelen fagyossá vált.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őket: két apró test, két különböző világ. A férjem, Gábor is ott állt, arca sápadt volt, tekintete ide-oda cikázott közöttem és a gyerekek között. Éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott.
– Biztosan minden rendben van? – kérdezte Gábor halkan, de a hangjában ott bujkált a vád.
A könnyeim eleredtek. Nem tudtam mit mondani. Az elmúlt hónapokban annyi minden történt. A munkahelyemen új kolléga érkezett – Tamás –, aki mindig kedves volt hozzám, akivel sokat beszélgettünk. De soha nem történt semmi köztünk… vagy legalábbis ezt akartam hinni. Egy este túl sok bort ittunk egy céges rendezvényen, és az emlékek összemosódtak. Azóta minden nap bűntudattal ébredtem.
Most itt voltak az ikrek. Egyikük rám hasonlított, másikuk… másra. A családtagok suttogtak, anyám arcán döbbenet és szégyen keveredett.
– Lilla, mondd el az igazat! – szólalt meg végül Gábor. – Ki az apja Dénesnek?
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem menekülhetek tovább. Az igazság ott lüktetett bennem, mint egy seb, amit nem lehet elfedni.
– Nem tudom biztosan – suttogtam. – Csak egyszer hibáztam…
Anyám sírni kezdett. Gábor ökölbe szorította a kezét, majd kiment a szobából. Egyedül maradtam a két síró babával és a saját szégyenemmel.
Az elkövetkező hetek pokoliak voltak. Gábor nem szólt hozzám, csak a gyerekeket látta el gépiesen. Anyám minden nap felhívott, hogy „mit mondanak majd a szomszédok”, apám pedig csak hallgatott és kerülte a tekintetem.
A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem:
– Láttad Lillát? Az egyik gyereke sötétebb…
– Biztosan nem Gáboré mindkettő.
A barátaim közül többen eltűntek mellőlem. Egyedül Zsuzsa maradt mellettem:
– Ne törődj velük! A te dolgod, hogy szeresd őket. Az emberek mindig pletykálnak.
De én nem tudtam elengedni a bűntudatot. Minden este sírva aludtam el, miközben az ikrek lélegzését hallgattam.
Egy nap Gábor hazajött a munkából és leült mellém.
– Elvégeztettem egy apasági tesztet – mondta halkan.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Dénes nem az én fiam.
Nem szóltam semmit. Csak ültem ott némán.
– De Áron igen – folytatta Gábor. – És Dénest is szerettem volna szeretni… De most nem tudom, hogyan tovább.
A következő hetekben Gábor elköltözött. Anyám azt mondta, szégyent hoztam a családra. Apám még mindig hallgatott. Egyedül maradtam két kisbabával egy kisvárosi lakásban, ahol mindenki tudta a történetemet.
Az éjszakák hosszúak voltak és magányosak. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább. De amikor Áron és Dénes rám mosolygott, valami melegséget éreztem belülről.
Egy nap Tamás felhívott:
– Sajnálom, Lilla… Nem akartam ezt az egészet…
– Már mindegy – válaszoltam fáradtan.
– Segíthetek valamiben?
– Nem tudom…
Tamás néha eljött segíteni: pelenkázott, bevásárolt, játszott a fiúkkal. De soha nem beszéltünk arról az éjszakáról.
Az idő telt. A faluban lassan megszokták az ikreket – vagy legalábbis már nem beszéltek róluk annyit. Anyám néha meglátogatta őket titokban, amikor senki sem látta.
Egy este Áron beteg lett: magas láz, sírás egész éjjel. Egyedül voltam vele a kórházban, Dénest otthon hagytam Tamással. Ott ültem Áron ágya mellett és azon gondolkodtam: vajon megérdemlem-e ezt az életet? Vajon valaha megbocsátanak nekem? Vajon én magamnak meg tudok-e bocsátani?
Áron felépült. Dénes egyre jobban hasonlított Tamásra – de én mindkettőjüket ugyanúgy szerettem. Megtanultam elfogadni magamat is: hibáimmal együtt.
Most itt ülök két kisfiúval az ölemben és arra gondolok: Vajon tényleg csak egy igazság létezik? Vagy mindannyiunknak megvan a maga igazsága? Ti mit tennétek az én helyemben?