Két Anyám Árnyékában: Egy Lány Küzdelme a Családi Hűségért

– Miért nem érted meg, hogy nekem is szükségem van rád? – kiáltotta anyám, miközben a konyhaasztalra csapott. A teáscsésze megremegett, én pedig összerezzentem. Aznap este már harmadszor próbáltam elmagyarázni neki, miért kell visszamennem a férjem anyjához, Ilonához, aki napok óta lázas és egyre rosszabbul van.

– Anya, kérlek… Ilona néni tényleg nagyon rosszul van. Nincs más, aki vigyázzon rá – próbáltam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. Anyám, Margit, szúrós szemmel nézett rám.

– És én? Én nem számítok? Mindig csak az ő családja! – vágott vissza. A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta Margit volt az egyetlen biztos pont az életemben. Apám korán meghalt, ketten maradtunk. Mindig azt mondta: „Mi ketten mindent túlélünk.” Most mégis úgy éreztem, elárulom őt.

A férjem, Gábor, csendben ült a sarokban. Ő is fáradt volt már a folyamatos feszültségtől. Amióta Ilona beteg lett, minden este vitatkoztunk. Gábor próbált közvetíteni:

– Margit néni, Eszter csak segíteni akar…

Anyám azonban nem hagyta magát.

– Te csak ne szólj bele! – csattant fel. – Az én lányom!

Aznap este sírva mentem haza Gáborral. Az autóban csend volt. Csak a szél zúgott odakint, és a gondolataim kavarogtak. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Miért érzem úgy, hogy bármelyik utat választom, valakit megbántok?

Ilona néni lakásában fojtott gyógyszerszag fogadott. Az idős asszony az ágyban feküdt, sápadtan, de amikor meglátott, halványan elmosolyodott.

– Jaj, Eszterkém, hogy vagy? – kérdezte rekedten.

– Jól vagyok – hazudtam. – Hozok egy kis teát.

Miközben a konyhában vizet forraltam, azon gondolkodtam, mennyire más Ilona néni és anyám. Ilona mindig kedves volt velem, sosem szólt bele az életünkbe. De most, hogy beteg lett, minden megváltozott. Gábor minden idejét az anyjával töltötte, én pedig próbáltam megfelelni mindkét oldalnak.

Egyik este Ilona néni halkan megszólított:

– Tudom ám, hogy nehéz neked ez az egész…

Meglepődtem. Nem akartam panaszkodni neki.

– Nem baj, Ilona néni… csak szeretném, ha jobban lenne.

Ő azonban csak sóhajtott.

– Tudod, amikor Gábor apja meghalt, én is egyedül maradtam… De mindig azt mondtam magamnak: a család az első. Néha ez azt jelenti, hogy áldozatot kell hozni.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. De mit jelent az áldozat? És meddig lehet bírni?

Egy hét múlva Margit felhívott.

– Eszter, beszélnünk kell – mondta ridegen.

Találkoztunk a régi cukrászdában a Bartók Béla úton. Anyám fáradtnak tűnt.

– Nem tudom tovább elviselni ezt – kezdte. – Úgy érzem, elveszítelek.

– Anya… – kezdtem volna magyarázni.

– Nem! – szakított félbe. – Mindig csak Gábor anyja! Én is beteg vagyok! Nekem is fáj a hátam! Nekem is szükségem van rád!

A könnyeim kibuggyantak. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és hallgattam a süteményes villák csilingelését.

Aznap este Gáborral összevesztünk.

– Nem bírom tovább! – kiabáltam. – Kétfelé szakadok!

Ő csak nézett rám szomorúan.

– Sajnálom… De anyámnak most tényleg szüksége van ránk.

– És az én anyámnak? – kérdeztem vissza.

Napokig nem beszéltem senkivel. A munkahelyemen is feszülten ültem a gép előtt. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Eszter, minden rendben?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is ugyanez volt… Az anyósom rákos lett, anyám meg féltékeny volt… Soha nem lehet jól csinálni. Csak próbálj magadra is figyelni.

Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valaki megértett.

Ilona néni állapota romlott. Egyik este mentőt kellett hívni hozzá. Gábor zokogott az előszobában. Én csak álltam ott bénultan.

A kórházban Ilona néni utoljára rám nézett:

– Vigyázz Gáborra… És magadra is…

Aznap éjjel meghalt.

A temetésen Margit ott állt mellettem. Megfogta a kezemet.

– Sajnálom… Talán túl szigorú voltam veled – suttogta.

Éreztem, ahogy valami megváltozik bennem. Mintha végre elengedhetném a bűntudatot.

Otthon Gáborral csendben ültünk egymás mellett.

– Most már csak mi vagyunk – mondta halkan.

Azóta gyakran gondolok arra: vajon lehet-e egyszerre két családhoz tartozni anélkül, hogy szétszakadna az ember? Vagy el kell fogadni, hogy néha valaki sérül?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt két szeretett ember között?