Két Anya Között: Egy Szív Kétfelé Szakadva
– Miért nem vagy itt velem, Zsófi? – kérdezte anyám remegő hangon a telefonban, miközben a busz ablakán át néztem a szürke, esős budapesti utcákat. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ma is egyedül reggelizett, mint már annyi hónapja, mióta minden délutánomat és estémet az anyósomnál töltöttem, aki a rák utolsó stádiumában volt.
– Anya, kérlek… – próbáltam magyarázkodni, de ő már letette. A vonal másik végén csak a csend maradt, és az a súlyos bűntudat, ami minden nap egyre jobban fojtogatott.
A férjem, Gábor, az utóbbi időben szinte csak dolgozott. Azt mondta, nem bírja elviselni látni az anyját ebben az állapotban. Így rám maradt minden: a gyógyszerek beadása, az ágytál cseréje, a végtelen éjszakák, amikor csak a lélegzetvételét figyeltem, nehogy elaludjon örökre. Minden nap egy újabb harc volt az életért – de nem az enyémért.
Anyám közben egyre magányosabb lett. Gyerekkoromban ő volt mindenem. Apám elhagyott minket, amikor még csak ötéves voltam. Anyám két műszakban dolgozott a textilgyárban, hogy mindent megadhasson nekem. Soha nem panaszkodott. Most viszont minden szó fájt neki – és nekem is.
Egyik este, amikor végre hazaértem Gáborral közös lakásunkba, anyám ott ült a lépcsőházban. A kabátja átázott, a haja csapzott volt.
– Nem bírom tovább egyedül – mondta halkan. – Szükségem van rád.
Leültem mellé. A könnyeim potyogtak.
– Anya… én is szükségem van rád. De most… – Nem tudtam befejezni a mondatot. Az anyósom ekkor már alig beszélt, csak néha szorította meg a kezem.
Másnap reggel Gábor rám förmedt:
– Miért nem érted meg? Anyámnak csak te maradtál! Nekem dolgoznom kell! Ha te sem vagy ott vele…
– És az én anyám? – kiáltottam vissza. – Ő is csak engem szeretne maga mellett tudni! Miért kell nekem mindkettőtök terhét cipelni?
Gábor csak nézett rám üres tekintettel. Aznap este nem szólt hozzám.
A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítettem. A főnököm, Katalin néni, egy idős asszony volt, aki mindig megértő volt velem.
– Zsófi, tudom, hogy nehéz most neked – mondta egyszer ebédszünetben. – De ne feledd: ha te összeroppansz, senkinek sem tudsz segíteni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hol van az a határ, amikor már nem önzetlenségből segítek, hanem önmagamat pusztítom el?
Egyik este anyám felhívott.
– Zsófi, ha most nem jössz át hozzám, soha többé ne keress! – mondta dühösen.
A kezem remegett. Tudtam, hogy csak kétségbeesett. De akkor is fájt.
Aznap éjjel az anyósom állapota rosszabbodott. Mentőt kellett hívnom. A kórházban órákig vártam a folyosón. Gábor csak hajnalban ért oda.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam előbb elszabadulni.
Ránéztem. Fáradt volt és megtört. Akkor először éreztem: nem vagyok egyedül ebben a harcban. De mégis magányosabb voltam, mint valaha.
Az anyósom két héttel később meghalt. A temetésen ott álltunk mindannyian: Gábor összetörten, én üresen bámulva a sírt. Anyám távolról figyelt minket; nem jött oda hozzám.
A következő hetekben próbáltam helyrehozni mindent anyámmal. De valami eltört közöttünk. Már nem tudtunk úgy beszélgetni, mint régen. Mindig ott lebegett köztünk a kimondatlan vád: miért nem voltam ott vele?
Egy este leültem mellé a régi konyhában.
– Anya… sajnálom – mondtam halkan.
Ő csak bólintott.
– Tudom, hogy jót akartál. De néha azt kívánom, bárcsak engem választottál volna helyette.
Nem tudtam mit mondani erre. Csak ültem mellette és sírtam.
Azóta is keresem a választ: lehet-e kétfelé szakadt szívvel teljes életet élni? Meg lehet-e bocsátani magunknak azt, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van jó döntés ilyen helyzetben?