Későn, de végre kiálltam magamért – Egy anya vallomása

– Elég volt, Gábor! – kiáltottam rá a fiamra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megcsörrent, a kávé kilöttyent az abroszra. Gábor csak állt ott, karba tett kézzel, és a szemembe nézett. – Anyu, ne kezd már megint! – mondta fáradtan, mintha én lennék a teher az életében, nem pedig ő az enyémben.

Azt hiszem, akkor szakadt el bennem valami. Hatvanhárom éves vagyok, és egész életemben csak adtam: időt, pénzt, szeretetet. Mindig mindent elnéztem Gábornak. Amikor elvált az első feleségétől, nálam húzta meg magát hónapokig. Amikor elvesztette a munkáját, én fizettem a számláit. Most pedig, hogy újra bajba került – mert persze megint bajba került –, azt várta, hogy mindent én oldjak meg helyette.

– Nem bírom tovább – suttogtam inkább magamnak, mint neki. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Gábor közelebb lépett, de nem vigasztalni akart. – Ha nem tetszik, elmegyek! – vágta oda dacosan.

– Menj! – mondtam ki végül azt a szót, amitől egész életemben féltem. És ő ment. Csak egy táskát vitt magával, becsapta maga mögött az ajtót. Utána csend lett. Olyan csend, amitől egyszerre féltem és megkönnyebbültem.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. A lakás üres volt nélküle, de valahogy mégis könnyebb lett a levegő. Aztán csörgött a telefonom. Anna volt az, Gábor második felesége. – Katalin néni, minden rendben? – kérdezte aggódva.

Először csak hümmögtem valamit, de aztán kitört belőlem minden: a harag, a csalódás, az évek óta gyűlő feszültség. Anna végighallgatott. – Tudja mit? Jöjjön át hozzám pár napra! Legalább nem lesz egyedül.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam Annához. A panelházban lakott Zuglóban, egy másfél szobás lakásban. Nem volt nagy hely, de meleg volt és otthonos. Anna főzött nekem teát, leültetett a kanapéra.

– Tudja, Katalin néni… mindig csodáltam magát, hogy mennyit kibír – mondta halkan. – De talán most már ideje lenne magára is gondolni.

Ott maradtam Annánál egy hétig. Az első napokban csak aludtam és sírtam felváltva. Anna nem kérdezett semmit, csak ott volt mellettem. Aztán lassan elkezdtem segíteni neki: főztem, bevásároltam, elmentem a piacra. Évek óta először éreztem azt, hogy szükség van rám – de nem úgy, mint egy pótanyára vagy pénzforrásra.

Gábor egyszer sem hívott fel. Nem keresett. Ez fájt a legjobban. De Annával sokat beszélgettünk róla is.

– Tudja, Gábor mindig is nehezen viselte a felelősséget – mondta Anna egy este. – Talán most végre megtanulja.

Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor. Fáradtnak tűnt és dühösnek.

– Anyu! Hogy tehetted ezt velem? – támadt nekem rögtön az ajtóban.

Anna közénk állt: – Gábor, elég volt! Anyukádnak is joga van boldognak lenni!

Gábor csak nézett ránk döbbenten. Talán először látta be, hogy nem minden róla szól.

Azóta eltelt három hónap. Még mindig Annánál lakom. Néha bűntudatom van: vajon jó anya vagyok-e így? De amikor reggelente Anna mosolyogva kávét főz nekem, amikor együtt nevetünk egy régi filmen vagy csak csendben ülünk egymás mellett… akkor tudom: most először vagyok önmagam.

A család többi része persze nem érti ezt az egészet. A nővérem szerint megbolondultam. A szomszédok összesúgnak mögöttem a lépcsőházban. De én már nem törődöm velük.

Gábor néha ír egy-egy üzenetet: „Jól vagy?” Röviden válaszolok: „Igen.” Még mindig haragszik rám? Talán igen. De most először érzem azt is: nem az én dolgom mindenki problémáját megoldani.

Sokszor gondolkodom azon: miért vártam ennyi ideig? Miért hagytam, hogy Gábor ennyire kihasználjon? Talán mert féltem egyedül maradni… vagy mert azt hittem, ez a szeretet ára.

Most már tudom: szeretni csak úgy lehet igazán, ha önmagunkat is szeretjük közben.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnie egy anyának? Vajon tényleg késő volt kiállnom magamért?