Kása vacsorára és csend az ajtó mögött: Egy budapesti család története

– Már megint csak kása? – kérdezte anyám halkan, miközben a kanalát forgatta a repedezett porcelántányérban. A konyhában álltam, a gáztűzhely mellett, és próbáltam nem sírni. A plafonon futó repedések árnyékot vetettek a falra, mintha ők is figyelnék, hogyan próbálom minden este valahogy melegséggel megtölteni ezt a rideg lakást.

A bátyám, Péter, épp akkor lépett be az ajtón. A kabátja alatt egy illatos papírtáska lógott, rajta egy menő belvárosi étterem logója. Ágnes, a felesége, szorosan mögötte jött, kezében egy doboz tiramisuval. Megálltak az előszobában, és suttogva beszélgettek.

– Szerinted hallják? – kérdezte Ágnes.
– Nem érdekel – felelte Péter. – Nem az én dolgom, hogy mindenkit etessek.

A szívem összeszorult. Gyerekkorunkban Péter mindig megosztotta velem a csokiját. Most viszont úgy tűnt, mintha egy láthatatlan fal választana el minket. Az asztalhoz ültek, kicsomagolták a sushit és a steaket, miközben mi anyámmal csendben kanalaztuk a langyos kását.

– Jó étvágyat – mondtam halkan, de csak anyám nézett rám szomorúan.

Aznap este nem bírtam tovább. Miután elmosogattam, bekopogtam Péterék szobájába. Ágnes épp a telefonját nyomkodta, Péter pedig a laptopján dolgozott.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem.
– Most nem alkalmas – vágta rá Ágnes.
– Csak két perc – kérleltem.

Péter sóhajtott.
– Mondd.

– Nem érzitek igazságtalannak, hogy mi minden este ugyanazt esszük, ti meg sosem osztoztok velünk? Régen mindig együtt vacsoráztunk…

Ágnes felnevetett.
– Jozefina, felnőtt emberek vagyunk. Mindenki annyit eszik, amennyit megengedhet magának.

Péter elfordította a fejét.
– Ne csinálj ebből ügyet. Ha nem tetszik, menj el albérletbe.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Visszamentem a szobámba, és egész éjjel forgolódtam. Anyám másnap reggel megsimogatta a hajam.
– Ne haragudj rájuk. A pénz mindent megváltoztat.

De én nem tudtam megbocsátani. Az irigység lassan felemésztett belülről. Minden alkalommal, amikor Péterék újabb doboz ételt hoztak haza, úgy éreztem, mintha arcul csapnának. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Anyám próbált békíteni minket, de hiába.

Egy nap aztán Péter elvesztette az állását. Ágnes idegesen pakolta össze a cuccait.
– Nem fogok itt maradni ebben a nyomorban! – kiabálta.
Péter némán ült az ágy szélén. Aznap este először ült le velünk vacsorázni. Kását kanalazott ő is.

– Emlékszel, amikor gyerekek voltunk? – kérdeztem halkan. – Mindig együtt ettünk…
Péter bólintott. A szeme megtelt könnyel.
– Sajnálom – mondta végül. – Azt hittem, ha többre viszem, boldogabb leszek… De most rájöttem, mennyire hiányzott az együttlét.

Ágnes végül elköltözött. Mi hárman maradtunk: anyám, Péter és én. Nem lett több pénzünk, de valahogy mégis könnyebb lett minden este leülni az asztalhoz. Néha még nevetni is tudtunk.

Azóta is gyakran eszembe jut: vajon tényleg csak a pénz választ el minket egymástól? Vagy mi magunk építjük fel azt a falat? Ti mit gondoltok: lehet igazságos egy családon belül az élet?