Karácsonyi levél: Egy kislány szíve két család között

– Miért nem jönnek értem? – suttogtam a sötét szobában, miközben az ablakon át néztem a hóesést. A többi gyerek már rég aludt az árvaházban, de én nem tudtam lehunyni a szemem. Karácsony este volt, és a szívem majd’ megszakadt a vágyakozástól. Minden évben azt reméltem, hogy idén talán valaki eljön értem, és végre lesz egy igazi családom.

A nevem Lili. Tízéves vagyok, és már hat éve élek ebben a budapesti gyermekotthonban. Az életem egyetlen állandója a várakozás volt: várni reggelire, várni a tanítónénire, várni az ünnepekre – és legfőképpen várni egy családra, aki majd hazavisz.

Aznap este, amikor mindenki elcsendesedett, elővettem a kis füzetemet, és írni kezdtem:

„Kedves Jézuska! Csak egy dolgot szeretnék karácsonyra: egy igazi anyukát és apukát. Nem baj, ha nincs sok pénzük, csak szeressenek engem. Megígérem, hogy jó leszek. Szeretettel: Lili.”

Másnap reggel a gondozónőnk, Márti néni összegyűjtötte a leveleket, hogy elküldje őket „Jézuskának”. Nem gondoltam volna, hogy valaki tényleg elolvassa az enyémet – legalábbis nem úgy, ahogy végül történt.

Két hét múlva egy házaspár jelent meg az otthonban. Kovácsék voltak: Kovács Éva és Kovács Gábor. Kedvesen mosolyogtak rám, Éva néni még egy piros kötött sálat is hozott ajándékba. – Szeretnénk megismerni téged, Lili – mondta halkan. A szívem hevesen vert: talán most végre valóra válik az álmom!

Az első hetek csodálatosak voltak náluk. Saját szobám lett, Éva néni minden este mesét olvasott, Gábor bácsi pedig megtanított sakkozni. De valami mégis hiányzott. Néha éjszaka felriadtam, és sírva hívtam az anyukámat – azt az anyukát, akit sosem ismertem.

Egyik este Éva néni bejött hozzám.
– Lili, miért sírsz? Nem szeretsz itt lenni?
– De igen… csak… hiányzik valami – hebegtem.
– Mi hiányzik?
– Nem tudom… talán az igazi anyukám? – mondtam ki végül félve.

Éva néni arca elsápadt. – Tudod, mi nagyon szeretünk téged – mondta halkan –, de ha szeretnéd megtudni, ki volt az édesanyád, segítünk neked.

Így kezdődött minden. Együtt mentünk el a gyámhivatalba, ahol megtudtam: az anyukám, Tóth Zsuzsa valahol vidéken él. Nem keresett eddig – talán félt vagy szégyellte magát –, de most lehetőségem nyílt rá, hogy találkozzunk.

Karácsony előtt egy héttel Éva néni leült mellém.
– Lili, beszéltem Zsuzsával. Szeretne találkozni veled.
A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel. Mi lesz most? El kell hagynom Kovácsékat? Vagy lesz két családom?

A találkozás napján remegő kézzel szorítottam Éva néni kezét. Egy kis kávézóban várt ránk Zsuzsa. Amikor megláttam őt – magas volt és barna hajú, mint én –, hirtelen minden haragom elszállt.
– Szia, Lili! – mondta könnyes szemmel.
– Szia… anya? – kérdeztem félénken.
Ő bólintott, és átölelt.

Az első percek kínosak voltak. Nem tudtam mit mondani neki. Zsuzsa elmesélte, hogy fiatal volt és egyedül maradt velem; nem tudott gondoskodni rólam akkoriban. Most viszont szeretné bepótolni az elveszett éveket.

Hazafelé Éva néni csendben vezetett.
– Mit szeretnél tenni? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… szeretem magukat is… de ő az anyukám… – zokogtam fel.

Karácsony estéjén mindannyian együtt ültünk a fa alatt: Éva néni, Gábor bácsi és Zsuzsa is ott volt. Próbáltunk mosolyogni, de mindannyiunk szemében ott csillogott a könny.
– Lili – szólt Gábor bácsi –, neked most két családod van. Ez nem baj. A szíved elég nagy hozzá.

Aznap este írtam még egy levelet:
„Kedves Jézuska! Köszönöm a családot… még ha kettő is lett belőle. Most már csak azt kérem: segíts nekem megtanulni szeretni mindkettőt úgy, hogy közben önmagam maradjak.”

Most itt ülök tizenkét évesen, és visszagondolok arra a karácsonyra. Vajon lehet-e igazán két családot szeretni egyszerre? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?