Karácsonyi búcsú és újévi csoda – Egy magyar nő története a hűtlenségről, újrakezdésről és önmagam megtalálásáról

– Miért most? – kérdeztem, miközben a karácsonyfa alatt még ott hevert a gyerekeknek szánt ajándékok csomagolópapírja. A szobában fenyőillat keveredett a frissen sült bejgli aromájával, de a levegő hirtelen fojtogatóvá vált. Péter állt velem szemben, a tekintete elkerülte az enyémet. – Sajnálom, Anna. Már nem tudom tovább titkolni. Szerelmes vagyok másba. Elköltözöm.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jeges Duna hullámai januárban. A gyerekeink, Dóri és Marci, épp a nagyszülőknél voltak, így nem kellett előttük tartanom magam. De magam előtt sem tudtam. Összeroskadtam a kanapén, a könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Péter némán állt, majd egy utolsó pillantást vetett rám, és becsukta maga mögött az ajtót.

Aznap este minden, amit addig biztosnak hittem, darabokra hullott. A tizennégy év házasság, a közös nyaralások Balatonon, a hétvégi piacozások a Lehel téren, a közös álmok – mind semmivé váltak egyetlen mondatban. A telefonon pittyegtek az ünnepi üzenetek: „Boldog karácsonyt!” – mintha valaki gúnyolódna velem.

A következő napokban csak vegetáltam. Anyám hívogatott: – Anna, gyere át hozzánk! Ne maradj egyedül! – De én csak ültem a sötét lakásban, bámultam a plafont, és próbáltam felfogni, hogy mostantól minden más lesz. A barátnőm, Zsuzsa is próbált lelket önteni belém: – Tudod, hogy Péter sosem volt igazán melletted. Mindig csak magára gondolt! – De én nem akartam hallani semmit. Csak azt akartam, hogy visszajöjjön.

A gyerekekkel is nehéz volt. Dóri tizenegy évesen már mindent értett. – Anya, ugye nem miattunk ment el apa? – kérdezte egyszer halkan, miközben együtt díszítettük le a fát. Marci csak ötéves volt, ő még azt hitte, apa dolgozik sokat.

Az újév estéjén egyedül ültem a nappaliban. A tévében vidám műsorok mentek, de én csak bámultam ki az ablakon a tűzijáték fényében fürdőző városra. Egyszer csak kopogtak. Meglepődve nyitottam ajtót: a szomszédom, Gábor állt ott egy üveg pezsgővel és két pohárral.

– Boldog új évet, Anna! Gondoltam, nem ártana egy kis társaság – mondta mosolyogva.

Először tiltakozni akartam, de végül beengedtem. Leültünk a konyhában, és Gábor mesélni kezdett magáról: ő is nemrég vált el, két gyereke van vidéken. Meglepően könnyű volt vele beszélgetni. Nem sajnált, nem adott tanácsokat – csak hallgatott és néha nevetett velem.

Az este végére valami furcsa melegség költözött belém. Nem szerelem volt ez még, inkább csak annak az érzése, hogy talán nem vagyok teljesen elveszett.

A következő hetekben Gábor gyakran átjött. Néha csak egy kávéra ugrott be reggelente munkába menet, máskor együtt vittük le a szemetet vagy segített megjavítani a csöpögő csapot. A gyerekek is hamar megszerették: Marci egyszer azt mondta neki: – Te olyan vagy, mint egy igazi szuperhős!

Persze nem ment minden simán. Péter néha felbukkant: – Anna, beszélnünk kellene a gyerekekről! – mondta ridegen. Néha úgy éreztem, mintha versenyeznénk: ki tudja jobban szeretni Dórit és Marcit? A válás papírjai is lassan haladtak; minden aláírásnál újra felszakadt bennem valami.

Anyám sem nézte jó szemmel Gábort: – Anna, ne siess! Most kellene egyedül lenned! – mondta aggódva. De én már nem akartam tovább egyedül lenni.

Egyik este Dóri odabújt hozzám: – Anya, ugye most már minden rendben lesz? Ugye nem hagysz el minket te is?

A szívem összeszorult. Megígértem neki: – Soha nem hagylak el titeket.

A tavasz beköszöntével lassan újra kezdtem hinni abban, hogy lehet boldog életem Péter nélkül is. Gáborral sokat sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk az élet nagy dolgairól és apró örömeiről. Néha még mindig fájt Péter emléke – főleg amikor láttam őt az új barátnőjével az iskolai rendezvényeken –, de már nem akartam visszafordulni.

Egy év telt el azóta a karácsony óta. Most újra ünnepre készülünk: Dóri sütit süt Gáborral, Marci hóembert épít az udvaron. Én pedig nézem őket, és először érzem azt hosszú idő után, hogy talán tényleg minden vég egy új kezdet lehet.

De vajon tényleg így van? Lehet-e teljesen új életet kezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Ti mit gondoltok erről?