„Jönnek a vendégek!” – Egy családi hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Zsuzsi, hétvégén jönnek a vendégek! – harsogott anyám hangja a telefonban, mintha csak azt várná, hogy azonnal ugrálni kezdjek örömömben. A konyhaasztalnál ültem a pesti albérletemben, a kávém már kihűlt, és csak bámultam a falat. A hangja visszarántott abba a világba, ahonnan annyiszor próbáltam menekülni.

– Jó, anya – válaszoltam halkan. – Kik jönnek?

– Hát mindenki! A nagybátyádék, a keresztanyádék, még a Julcsi is hozza az új barátját. Ugye jössz te is? – kérdezte, de inkább utasítás volt, mint kérdés.

Azt mondtam: – Megpróbálok.

De valójában már tudtam, hogy menni fogok. Valami megváltozott bennem. Már nem akartam elbújni, nem akartam újabb kifogást keresni. Elég volt abból, hogy mindig csak kívülálló vagyok a saját családomban.

A vonaton hazafelé bámultam ki az ablakon. A szántóföldek, a távoli dombok, a falu templomtornya mind-mind ismerős volt, mégis idegen. Eszembe jutottak a gyerekkori nyarak: ahogy a bátyámmal, Gergővel futkároztunk a kertben, ahogy anya mindig csak Julcsit dicsérte, mert ő volt az ügyesebb, szebb, okosabb. Én meg csak ültem a diófa alatt és olvastam.

A ház előtt már ott állt anya, karba tett kézzel várt. Amint meglátott, rögtön kritizálni kezdett:

– Hát te így jössz? Nézd már meg magad! Legalább egy rendes ruhát vehettél volna fel.

– Szia anya – mondtam fáradtan. – Jó látni téged is.

Bent már nagy volt a sürgés-forgás. A konyhában Julcsi nevetgélt az új fiújával, Gergő a kertben cigizett titokban. Apám a tévé előtt ült, mint mindig. Mindenki elfoglalta magát – csak én álltam ott tanácstalanul.

Az ebédnél persze előjöttek a régi témák. Ki mit ért el az életben. Julcsi most kapott előléptetést az ügyvédi irodában. Gergő új autót vett. Én? Én csak egy könyvesboltban dolgozom Pesten.

– És te, Zsuzsi? Mikor lesz már valami belőled? – kérdezte keresztanyám félig tréfásan.

– Már most is vagyok valaki – mondtam halkan.

Anyám sóhajtott:

– Tudod te jól, hogy nem így értjük…

A desszertnél Julcsi odasúgta:

– Ne haragudj rájuk. Csak aggódnak érted.

De én tudtam: nem aggódnak. Csak nem értenek. Soha nem értettek.

Este kimentem a kertbe. Gergő ott ült a hintán.

– Te is menekülsz? – kérdeztem tőle.

– Mindig – felelte keserűen. – Tudod, anya sosem volt igazán elégedett velem sem. Csak jól titkolom.

Leültem mellé. Hosszú percekig hallgattunk.

– Szerinted miért ilyen nehéz nekik elfogadni minket? – kérdeztem végül.

– Mert ők is félnek – mondta Gergő halkan. – Félnek attól, hogy nem vagyunk olyanok, amilyennek elképzelték a gyerekeiket.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallgattam anya lépteit a folyosón, ahogy hajnalban is még pakolgatott. Vajon ő is szorong? Vajon ő is érzi azt az űrt, amit én?

Reggel anyám kávét főzött nekem.

– Zsuzsi… – kezdte bizonytalanul. – Tudom, hogy néha nehéz velem. De én csak azt akarom, hogy boldog legyél.

Ránéztem. Először láttam rajta őszinte aggodalmat.

– Anya… Én boldog vagyok. Csak másképp, mint ahogy te elképzelted.

Hosszan nézett rám. Talán most először értettük meg egymást egy kicsit.

A vendégek lassan elmentek. A ház kiürült, csak én maradtam még egy napot. Este anyámmal együtt néztük meg a régi fényképeket. Nevetgéltünk, sírtunk is egy kicsit.

Másnap visszaindultam Pestre. A vonaton ülve azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e változtatni egy család dinamikáján? Vagy örökre ugyanazokat a köröket futjuk?

„Ti mit gondoltok? Lehet igazán elfogadni egymást egy családban akkor is, ha annyira különbözőek vagyunk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”