„Írd csak rám mindent! Miért hittél neki? Ő csak átver!” – Egy magyar család széthullása és az újrakezdés fájdalma
– Írd csak rám mindent! – ordította Gábor, miközben a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a régi parkettán, mintha minden repedésben ott bujkált volna a haragja. A lányom, Lilla, a szobája ajtajából nézett rám könnyes szemmel. Éreztem, ahogy a szívem összeszorul, de nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, bénultan, miközben az egész világom darabokra hullott.
Aznap este minden megváltozott. Gábor hazaért, és a telefonját az asztalra csapta. Nem volt szokása. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Aztán jött az üzenet: „Miért hittél neki? Ő csak átver!” – írta az anyám. A telefonom kijelzőjén világítottak a szavak, mintha valami végzetes ítéletet olvasnék. Anyám… akiben mindig bíztam, most Gábor mellé állt.
– Anya, mi történik? – kérdezte Lilla halkan.
– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett.
Gábor odalépett hozzám, és a szemembe nézett. – Most már mindegy. Úgyis elhiszed mindenkinek, csak nekem nem. Ha kell, mindent rád íratok: a lakást, az autót, mindent! De ne várd el, hogy ezek után még egy percig is melletted maradjak.
Azt hittem, rosszul hallok. Tizennyolc év házasság után így végződik minden? Egy üzenet miatt? Vagy talán már régóta készült erre? Aznap este Lilla velem aludt. Hallottam, ahogy sír álmában. Én csak néztem a plafont, és próbáltam kitalálni, hogyan tovább.
Másnap reggel anyám hívott. – Zsuzsa, ne csinálj jelenetet! Gábor jó ember. Biztosan csak félreértés volt az egész.
– Anya, láttam az üzeneteket! Láttam a képeket is! – kiabáltam bele a telefonba.
– Azok nem bizonyítanak semmit! – vágta rá anyám. – Ne ronts el mindent egy butaság miatt!
Aztán letette. Ott álltam a konyhában, kezemben a telefonnal, és úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a lakásban. A saját anyám sem hisz nekem. Gábor pedig már előző este elment – csak egy cetlit hagyott: „Majd beszélünk.”
A következő napokban minden összezavarodott. Lilla nem akart iskolába menni. Én pedig próbáltam tartani magam – dolgozni jártam egy kis könyvelőirodába Zuglóban –, de minden percben azon gondolkodtam, mi lesz velünk. Gábor ügyvédet fogadott. Anyám pedig minden nap hívott, hogy béküljek ki vele.
Egyik este Lilla odajött hozzám vacsora után.
– Anya… ha apa elmegy… én veled akarok maradni.
Megsimogattam a haját. – Nem fogunk elválni egymástól, ígérem.
De nem voltam biztos benne. Gábor mindent el akart venni tőlem: a lakást is, amit még apám hagyott rám. Az ügyvédje azt mondta: „Zsuzsa instabil, nem alkalmas arra, hogy egyedül nevelje Lillát.” Anyám ezt megerősítette – írásban! A saját anyám!
Egyik nap bementem hozzájuk vidékre. Ott ült az asztalnál Gáborral együtt.
– Miért csináljátok ezt velem? – kérdeztem sírva.
Anyám csak legyintett. – Zsuzsa, te mindig túlérzékeny voltál. Gábor legalább gondoskodik rólad.
– Gondoskodik? Megcsalt! – kiabáltam.
Gábor felállt. – Elég ebből! Ha nem írod alá a papírokat, elveszem Lillát is!
Akkor éreztem először igazi félelmet. Hogy tényleg elveszíthetem a lányomat. Hogy egyedül maradok ebben az egészben.
A következő hetekben minden nap harc volt: ügyvédekhez jártam, papírokat töltöttem ki, próbáltam dolgozni és közben Lillát is megnyugtatni. Az iskolában is pletykáltak rólunk – egy kisvárosban hamar terjednek a hírek.
Egy este Lilla zokogva jött haza: – Anya, azt mondták az osztálytársaim, hogy apa új családot akar…
Leültem mellé az ágyra. – Nem számít, mit mondanak mások. Mi ketten vagyunk egymásnak.
De belül én is rettegtem attól, hogy elveszítem őt.
A bíróságon anyám tanúskodott Gábor mellett. Azt mondta: „Zsuzsa mindig is labilis volt.” Ott ültem a tárgyalóteremben, és úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.
Végül a bírónő rám nézett: – Mit szeretne most tenni?
– Csak azt akarom… hogy Lilla velem maradhasson – suttogtam.
A döntés végül nekem kedvezett: Lilla velem maradhatott. De minden más elveszett: a ház fele Gáboré lett, anyám pedig megszakította velem a kapcsolatot.
Azóta eltelt két év. Még mindig fáj minden emlék. De Lilla velem van. Néha azt kérdezi:
– Anya… miért történt ez velünk?
Nem tudok válaszolni neki. Csak annyit mondok:
– Néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretsz.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Ti mit tennétek az én helyemben?