„Írd át mindent a nevemre!” – Egy magyar nő harca az otthonáért, a lányáért és önbecsüléséért férje árulása után

– Írd át mindent a nevemre! – ordította Gábor, miközben az asztalra csapta a papírokat. A konyhaasztalnál álltam, a kezem annyira remegett, hogy majdnem elejtettem a poharat. A csendet csak az ő ideges léptei törték meg.

– Miért hiszel neki? – folytatta még hangosabban. – Zsófi mindig is irigy volt rád! Csak be akarja mocskolni a nevem!

Néztem rá, és nem ismertem fel benne azt az embert, akivel tizenöt éve együtt élek. Gábor volt a férjem, a lányunk, Lili apja. Mindig azt hittem, hogy együtt mindent kibírunk. De azon az estén minden darabokra hullott.

Már tudtam a hűtlenségéről. Zsófi, a húgom mondta el. Először nem akartam elhinni – Gábor sosem volt az a típus. De aztán megláttam az üzeneteket a telefonján. „Hiányzol, szerelmem” – írta neki valami Anikó. Mintha kitépték volna a szívemet.

Amikor szembesítettem vele, először tagadott. Aztán rám támadt: hogy hideg vagyok, hogy elhanyagolom magam, hogy mindig rendetlenség van. Végül bevallotta mindent, és követelte, hogy írjam át rá a lakást. „A közös jövőnk miatt” – mondta. „Kifizetjük a hiteleket és újrakezdjük.”

De tudtam, hogy csak magára gondol. El akarta adni a lakást és elmenni Anikóval. Engem meg otthagyni semmivel.

Akkor kezdődött az igazi harc. Először próbált szép szóval meggyőzni. Aztán fenyegetett: „Ha nem írod alá, elmondom Lilinek, hogy miattad válunk.” Ez fájt a legjobban.

Anyám Gábor mellé állt. „Ő jó ember” – ismételgette. „Ne csinálj jelenetet a gyerek előtt.” Úgy éreztem, mindenki elárult.

Csak Zsófi volt mellettem. „Ne hagyd magad” – suttogta telefonon esténként. „Jogod van ehhez az otthonhoz. Jogod van boldognak lenni.”

De Gábor nem adta fel. Egyik este eljött anyósommal együtt, és mindketten érzelmileg zsaroltak.

– Gondolj Lilire! – kiabálta az anyósom. – Hol fog lakni? Gábor az apja!

– Nem adom oda nektek az otthonomat – mondtam halkan, de határozottan.

Gábor ekkor ököllel csapott az asztalra.

– Én fizettem mindent! Én tartottam el ezt a családot! Te csak otthon ültél!

Úgy éreztem magam, mint egy senki. Évekig lemondtam a munkáról Lili miatt, hogy rendben legyen minden otthon. Most mindezt ellenem fordították.

A következő hetek rémálomként teltek. Gábor elköltözött Anikóhoz, de naponta hívott és fenyegetett: bíróságra visz Liliért. Anyám nem vette fel a telefont. Anyósom mindenhol azt terjesztette rólam, hogy hálátlan vagyok és lusta.

Lili éjszakánként sírt: – Anya, miért nem lakik már velünk apa? Az én hibám?
Nem tudtam mit mondani neki.

Egy nap bírósági idézést kaptam – Gábor vagyonmegosztást és teljes felügyeletet akart Lili felett. Remegett a kezem, amikor olvastam. Felhívtam Zsófit.

– Nem bírom tovább – suttogtam sírva.

– Bírni fogod – mondta határozottan. – Erősebb vagy, mint gondolod.

Elkezdődött a harc minden egyes napért. Munkát kerestem, hogy bizonyítsam: el tudom tartani Lilit. Állásinterjúkra jártam remegő gyomorral. Megalázónak éreztem magyarázkodni az önéletrajzomban lévő lyukak miatt.

A bíróságon Gábor magabiztos volt. Egy halom papírt hozott: bankszámlakivonatok, hitelszerződések, még Anikóval közös nyaralásukról is képeket (azt mondta: „csak kolléganő”).

A bíró szigorúan nézett rám:
– Van bizonyítéka férje hűtlenségére?

Elővettem a kinyomtatott üzeneteket és fotókat. Annyira remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem őket.

Hónapok múlva megszületett az ítélet: a lakás nálam marad, Lili felügyelete is. Gábornak gyerektartást kell fizetnie és hétvégente láthatja Lilit.

Azt hittem, vége a rémálomnak. De akkor kezdődtek igazán a pletykák: „Ő tette tönkre Gábort”, „Elvette tőle a gyereket”, „Szétverte a családot”.

Anyám nem beszélt velem többé. Anyósom sértő üzeneteket küldött. Még néhány barát is elfordult tőlem.

Lili és én ketten maradtunk az üres lakásban. Esténként magamhoz öleltem őt és csendben sírtam párnába.

Egy este Lili megkérdezte:
– Anya, te szomorú vagy?

Könnyes mosollyal válaszoltam:
– Kicsit igen, kicsim. De megoldjuk.

Ma már egy éve történt mindez. Dolgozom egy kis könyvelőirodában, Lili új iskolába jár és lassan visszanyeri a vidámságát. Zsófi továbbra is mellettem áll.

Néha visszagondolok mindenre és felteszem magamnak: vajon lehetett volna másképp? Megérdemeltem ennyi fájdalmat?

Vagy minden magyar nőnek egyszer meg kell harcolnia önmagáért? Ti mit tettetek volna az én helyemben?