„Írd át minden vagyont a nevemre!” – Egy éjszaka alatt omlott össze az életem, amikor rájöttem, hogy a férjem megcsalt
– Írd át minden vagyont a nevemre! – ordította Gábor, miközben az asztalra csapott. A porcelán csésze megremegett, a kávé kilöttyent, de én csak ültem ott, mozdulatlanul, mint aki nem is ebben a világban van. A szívem hevesen vert, de a testem mintha megfagyott volna. A nappali sarkában ott állt Anna, a tizenhárom éves lányunk, könnyes szemmel, szorosan magához ölelve a plüssmaciját.
Nem tudtam megszólalni. Aznap este már mindent tudtam. Az üzeneteket, amiket Gábor véletlenül nyitva hagyott a laptopján. Az idegen nő nevét – Eszter –, akiről azt hittem, csak egy kolléganő. Aztán jött az anyósom, Ilona néni, aki úgy lépett be az életünkbe, mint egy vihar: „Miért hittél neki? Ő megcsal téged! Mindig is mondtam, hogy nem való hozzád!” – sziszegte nekem az előző héten, amikor még csak sejtettem valamit.
Az egész világom egyetlen éjszaka alatt omlott össze. Gábor már nem volt az a férfi, akit tizenhat éve szerettem. A családi házunk Budafokon hirtelen idegennek tűnt. Az emlékek – az első karácsonyunk, Anna első lépései, a közös nyaralások Balatonon – mind-mind fájdalmasan villantak fel.
– Nem fogom aláírni – suttogtam végül. Gábor arca eltorzult.
– Ne csináld ezt velem! Eszterrel új életet akarok kezdeni. Neked úgyis csak a pénz számít! – vágta hozzám.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hogy mondhat ilyet? Mindent feladtam érte: a karrieremet, az álmaimat. Amikor Anna megszületett, otthon maradtam vele, hogy ő dolgozhasson. Most pedig azt vágja a fejemhez, hogy csak a pénz érdekel?
Az elkövetkező napokban minden egyes reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomból próbálnék felocsúdni. Anna csendes lett, alig szólt hozzám. Az iskolában panaszkodtak rá: visszahúzódó lett, nem játszik a többiekkel. Próbáltam erős maradni előtte, de esténként a fürdőszobában zokogtam.
A családunk széthullott. Gábor ügyvédet fogadott – természetesen egy régi barátját –, és követelte a ház felét, sőt: azt akarta, hogy Anna is vele éljen majd. Az anyósom minden nap hívogatott: „Gábor csak jót akar neked! Ne makacskodj! Gondolj Annára!”
De én tudtam: ha most engedek, mindent elveszítek. Nemcsak az otthonomat és a lányomat, hanem önmagamat is.
Egyik este Anna odabújt hozzám.
– Anya… Apa tényleg elmegy?
– Igen, kicsim – válaszoltam halkan.
– És én veled maradhatok?
A szívem összeszorult.
– Mindent megteszek érte – mondtam neki.
A következő hetekben elkezdődött a harc. Ügyvédhez mentem – egy régi barátnőm ajánlotta Katát –, és minden erőmet összeszedve próbáltam helytállni. Gábor közben tovább manipulált: üzeneteket írt Annának („Anyád miatt nem lehetek veled!”), és az iskolában is próbált lejáratni („Az anyja labilis!”).
A család kettészakadt: anyám és nővérem mellettem álltak, de apám szerint „egy asszonynak tűrnie kell”. A barátok közül sokan elfordultak tőlem – mintha én lennék a hibás azért, hogy Gábor megcsalt.
Az egyik legnehezebb pillanat az volt, amikor Anna sírva jött haza: „Apa azt mondta, ha nem megyek hozzájuk hétvégén, akkor soha többé nem látom.” Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem.
A bírósági tárgyalás napján remegő kézzel fogtam Kata kezét. Gábor magabiztosan mosolygott Eszter oldalán. Az ügyvédje mindent bevetett: azt állította, hogy én vagyok alkalmatlan az anyaságra, hogy depressziós vagyok, hogy elhanyagolom Annát.
De végül Anna is megszólalt:
– Én anyával akarok maradni.
A bíró rám nézett. Láttam rajta az együttérzést.
A döntés megszületett: Anna velem maradhatott. A házat el kellett adnunk – de legalább fele-fele arányban osztottuk meg az árat. Gábor elköltözött Eszterhez; Ilona néni többé nem hívogatott.
Az első nap az új albérletben félelmetes volt. Üres falak, idegen szagok – de Anna ott volt velem. Együtt rendeztük be a szobáját; együtt főztünk vacsorát; együtt nevettünk először hosszú idő után.
Minden nap küzdelem volt: új munkahelyet kellett találnom (egy könyvelőirodában kezdtem), Annát támogatni kellett az iskolában és lelkileg is. De lassan-lassan újra megtaláltam önmagam.
Ma már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy elhagytak. Nem vagyok kevesebb attól sem, hogy újra kellett kezdenem mindent. Anna miatt érdemes volt harcolni – és magam miatt is.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hol rontottam el? De talán nem is ez számít igazán. Hanem az, hogy képes voltam felállni és továbbmenni.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy csak előre lehet nézni?