Imádság és Határok: Egy Nagymama Lelki Harca

– Mama, kérlek, ne vegyél Bencének újabb játékot! – Dóra hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhapultnál álltam, kezemben a gondosan becsomagolt LEGO dobozzal. A szívem összeszorult. Mindig is úgy gondoltam, hogy a nagymama dolga kényeztetni az unokáját, de most úgy éreztem magam, mintha valami rosszat tettem volna.

– De hát… – kezdtem volna magyarázkodni, de Dóra félbeszakított.

– Már így is tele van a szobája játékokkal. Szeretném, ha inkább közös élményeket adnánk neki, nem újabb tárgyakat. – A hangjában ott bujkált a fáradtság és az elkeseredettség.

Letettem a telefont, és csak álltam ott, némán. A konyhaablakon át néztem a kertet, ahol Bence tavaly még önfeledten játszott a homokozóban. Vajon tényleg túlzásba viszem? Vajon tényleg ártok neki azzal, hogy mindig meglepem valamivel?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci már rég aludt, de én csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak a saját gyerekkorom karácsonyai, amikor anyám egyetlen narancsot tudott csak tenni a fa alá. Akkor megfogadtam: ha egyszer lesz rá lehetőségem, én mindent megadok majd az unokámnak.

Másnap reggel templomba mentem. A padban ülve lehajtottam a fejem, és halkan imádkoztam:

– Istenem, adj nekem bölcsességet! Segíts megérteni Dórát, és mutasd meg, hogyan szerethetem Bencét úgy, ahogy neki a legjobb!

A mise után odajött hozzám Marika néni, aki mindig mindent tud a faluban.

– Valami bánt, Ilonka? – kérdezte együttérzően.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, néha az a legnehezebb szeretet, amikor vissza kell fognunk magunkat. Én is átmentem ezen. De hidd el, Dóra nem ellened beszél. Csak próbálja megtalálni a saját útját anyaként.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg képes vagyok-e háttérbe vonulni. Hiszen minden porcikámmal szeretném boldoggá tenni Bencét! De mi van, ha ezzel csak nehezítem Dóra dolgát?

A születésnap reggelén korán keltem. A LEGO dobozt elrejtettem a szekrény mélyére. Helyette elővettem egy régi fényképalbumot, amiben Dóra gyerekkori képei voltak. Úgy döntöttem: ma közös emlékeket adok Bencének.

Amikor megérkeztünk Dóráékhoz, Bence már az ajtóban várt.

– Mama! – kiáltotta, és a nyakamba ugrott.

– Hoztam neked valamit – mondtam mosolyogva. – Egy albumot anyáról és rólad. Nézzük meg együtt?

Bence lelkesen bólogatott. Leültünk a nappali szőnyegére, és lapozgatni kezdtük a képeket. Dóra csendben figyelt minket a konyhából. Láttam rajta az enyhülést.

Később Dóra odajött hozzám.

– Köszönöm, mama – mondta halkan. – Ez sokkal többet jelent Bencének… és nekem is.

Aznap este otthon újra imádkoztam.

– Istenem, köszönöm ezt a napot! Segíts továbbra is türelmesnek és megértőnek maradnom!

De nem volt minden ilyen egyszerű. Néhány hét múlva Bence sírva hívott fel videón:

– Mama, miért nem hozol már nekem ajándékot?

A szívem belesajdult. Mit mondjak neki? Hogy magyarázzam el egy ötévesnek azt, amit én magam is csak most tanulok?

– Tudod, Bencekém – mondtam végül –, néha az ajándék az együtt töltött idő is lehet. És tudod mit? Legközelebb sütünk együtt palacsintát!

Bence elmosolyodott.

De Dóra később újra szólt:

– Mama, kérlek… ne beszélj neki arról, hogy régen több ajándékot kapott! Nehéz így következetesnek lennem.

Újabb hullám csapott át rajtam: bűntudat, harag és tehetetlenség keveréke. Vajon tényleg ennyire rosszul csinálom? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy most már nem én vagyok a főszereplő Bence életében?

Egyik este Laci leült mellém.

– Ilonka – mondta csendesen –, talán most jött el az ideje annak, hogy másképp szeressük Bencét. Nem kevesebbet adsz neki – csak mást.

Sokat gondolkodtam ezen. Végül úgy döntöttem: minden nap imádkozom azért, hogy elfogadjam ezt az új szerepet. Hogy ne akarjak mindig mindent irányítani.

A következő családi ebéden már nem vittem semmit – csak egy nagy adag türelmet és nyitottságot. És amikor Bence odabújt hozzám az asztal alatt, tudtam: még mindig fontos vagyok neki.

De vajon meddig tudom ezt tartani? Vajon tényleg jól teszem? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben visszafogjuk magunkat?