Imádság a villa kapujában: Hogyan változtatta meg az életünket a szomszéd

– Anya, mi lesz most? – kérdezte Zsombor, a kisöcsém, miközben a lerobbant autónk mellett álltunk a házunk előtt, a hajnali hidegben. A keze remegett, nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől vagy a félelemtől. Anyám csak némán nézte a motorteret, mintha a puszta tekintetével képes lenne életet lehelni a régi Ladába. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Tudtam, hogy Zsombor ma sem jut el a kórházba a kemoterápiára.

A szívem vadul vert. A szomszéd villa kapuja előtt álltam, kezemben egy régi sálat gyűrögettem. Sándor bácsi háza mindig is elérhetetlennek tűnt: magas falak, gondozott kert, fényes autók. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ott bent mindenki boldog és gondtalan. Most viszont csak egyetlen dolgot akartam: segítséget kérni.

– Mit keresel itt ilyen korán? – nyílt ki hirtelen az ajtó, és Sándor bácsi állt előttem pizsamában, fáradt arccal.

– Elnézést… – kezdtem remegő hangon. – A testvérem beteg, és… az autónk nem indul. El tudna vinni minket a kórházba?

Egy pillanatig csak nézett rám. Azt hittem, elküld. De aztán bólintott.

– Öltözzetek fel, öt perc múlva indulunk.

Az út a kórházba csendben telt. Anyám szorosan fogta Zsombor kezét, én pedig Sándor bácsi arcát figyeltem a visszapillantóban. Vajon miért segít nekünk? Miért pont most?

A következő hetekben minden reggel ott állt a házunk előtt. Nem kérdezett semmit, csak várt ránk. Néha hozott kakaós csigát Zsombornak, máskor egy doboz teát anyának. A falu suttogni kezdett: „Láttad? A szegények most már a gazdagok kegyéből élnek!” De engem nem érdekelt. Csak az számított, hogy Zsombor újra reménykedni kezdett.

Egy este anyám sírva ült le mellém.

– Lilla, nem tudom, meddig bírjuk ezt… – suttogta. – A gyógyszerek drágák, az autót sem tudjuk megjavíttatni. Nem akarok terhére lenni Sándor bácsinak.

– Anya, ő nem panaszkodik – válaszoltam halkan. – Talán neki is szüksége van ránk.

A következő reggelen Zsombor rosszul lett az autóban. Sándor bácsi félreállt, és aggódva nézett hátra.

– Hívjak mentőt? – kérdezte.

– Nem kell… csak egy kis víz kell neki – mondta anya remegő hangon.

Sándor bácsi kiszállt, elővett egy palack vizet a csomagtartóból, és óvatosan Zsombor kezébe adta.

– Tudjátok – mondta halkan –, nekem is volt egy fiam. Ő is beteg volt. Nem tudtam megmenteni.

A csend súlyosabb volt minden szónál. Akkor értettem meg: nem csak mi kaptunk tőle valamit. Ő is kapott tőlünk – talán egy új esélyt arra, hogy jóvátegyen valamit.

Az idő telt. Zsombor állapota hol javult, hol romlott. Egyik este Sándor bácsi átjött hozzánk vacsorára. Anyám főzte a kedvenc paprikás krumpliját, Zsombor pedig nevetve mesélte el az iskolai vicceket.

– Olyan ez, mintha család lennénk – mondta egyszer csak Sándor bácsi.

Anyám elpirult.

– Nem akarunk terhedre lenni…

– Nem vagytok azok – vágta rá Sándor bácsi határozottan. – Nekem ti adtok értelmet a napjaimnak.

A faluban azonban nem mindenki nézte jó szemmel ezt a barátságot. Egyik nap hazafelé jövet két asszony állított meg engem a bolt előtt.

– Lilla, vigyázzatok! Az ilyen gazdag emberek sosem segítenek ingyen – mondta Irén néni gyanakodva.

– Talán csak jót akar – feleltem dacosan.

Otthon elmeséltem anyának a beszélgetést.

– Mindig lesznek irigyek – sóhajtott anya. – De nekünk most az számít, hogy Zsombor éljen.

Egyik éjjel Zsombor állapota hirtelen rosszabbra fordult. Anyám kétségbeesetten hívta Sándor bácsit.

– Segítsen! Nem tudom mit tegyek!

Sándor bácsi azonnal jött, beültette Zsombort az autóba, és száguldott velünk a kórházba. Az orvosok azt mondták: ha később érkezünk, talán már nem tudtak volna segíteni.

Aznap éjjel Sándor bácsi ott maradt velünk a váróban. Anyám kezét fogta, én pedig először láttam őt sírni.

Zsombor végül felépült. Azóta is minden ünnepen együtt ülünk egy asztalhoz Sándor bácsival. A falu lassan elfogadta ezt a furcsa családot: egy magányos öregembert és egy megtört családot, akik egymásban találták meg azt, amit máshol elvesztettek.

Néha elgondolkodom: vajon mi lett volna velünk nélküle? És vajon hányan élnek még ma is falak mögött, miközben csak egy kopogtatás választja el őket attól, hogy újra hinni tudjanak az emberekben?