Imádság a viharon át: Hogyan segített a hit a fiamnak túlélni egy nehéz házasságot

– Anya, nem bírom tovább! – Gergő hangja remegett, ahogy az ajtófélfának dőlt. Az eső csorgott a kabátjáról, a szeme vörös volt a sírástól. Azonnal tudtam, hogy valami végleg eltört benne.

– Gyere be, kisfiam – suttogtam, és átöleltem. A lakásban csend volt, csak a konyhai óra kattogása hallatszott. Gergő leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette.

– Kitti megint kiabált velem. Azt mondta, semmirekellő vagyok. Hogy sosem leszek elég jó neki… – hangja elcsuklott.

Nem tudtam mit mondani. Anyaként mindig azt hittem, majd megoldom helyette a problémákat, de most csak tehetetlenül néztem a fiam szenvedését. Kitti, a menyeim, mindig is nehéz természetű volt. Már az esküvőjük előtt is éreztem, hogy valami nincs rendben köztük, de Gergő szerelmes volt, és azt hitte, majd minden megoldódik.

Az első évben még csak apró viták voltak. Kitti folyton elégedetlenkedett: miért nem keres többet Gergő, miért nem segít többet otthon, miért nem olyan figyelmes, mint más férjek. Gergő próbált mindent megtenni: túlórázott a gyárban, hétvégén főzött, takarított. De Kitti sosem volt elégedett.

Aztán jöttek a komolyabb veszekedések. Egyik este Kitti felhívott engem:

– Erzsi néni, beszéljen már a fiával! Nem lehet így élni! – kiabálta a telefonba.

– Kitti, kérlek… – próbáltam nyugtatni.

– Nem! Vagy változik, vagy elválok tőle!

Letette. Aznap este Gergő nálam aludt. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, és néztük a tévét némán. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Anya, szerinted Isten tényleg figyel ránk? Mert én már nem érzem.

Megszorítottam a kezét.

– Tudod, amikor apáddal nehéz időszakunk volt, én mindig imádkoztam. Nem oldotta meg helyettem a problémákat, de adott erőt.

Gergő csak bólintott. Másnap reggel korán ment dolgozni. Hónapok teltek el így: veszekedések, sírások, csendes reggelek nálam egy csésze kávé mellett.

Egy vasárnap reggel Gergő váratlanul azt mondta:

– Elmegyek templomba.

Meglepődtem. Gyerekkorában járt hittanra, de felnőttként eltávolodott a hittől. Most mégis ott ült mellettem a padban, lehajtott fejjel.

Az atya arról beszélt: „A legnagyobb viharban is ott van velünk Isten.” Gergő szeme megtelt könnyel.

Otthon azt mondta:

– Anya, szeretnék imádkozni… de nem tudom hogyan.

Leültünk az asztalhoz. Fogtam a kezét.

– Csak mondd el neki mindazt, ami fáj.

Gergő lehunyta a szemét:

– Istenem… segíts nekem! Nem akarom elveszíteni Kittit… de már nem bírom ezt a fájdalmat.

Aznap este először aludt nyugodtan hetek óta.

A következő hetekben minden este imádkoztunk együtt. Néha csak csendben ültünk egymás mellett; néha Gergő hangosan kimondta félelmeit és vágyait. Lassan változott valami benne: már nem volt annyira feszült, többet mosolygott.

Kitti azonban nem változott. Egyre többször maradt el otthonról, gyakran késő estig dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Gergő próbált beszélni vele:

– Kitti, kérlek… beszélgessünk! – könyörgött neki egy este.

– Nincs miről beszélni! – vágta rá Kitti. – Elegem van ebből az egészből!

Aznap este Gergő ismét nálam aludt. Hajnalban felébredtem arra, hogy halkan sír a konyhában.

– Anya… azt hiszem… el kell engednem őt.

Nem szóltam semmit. Csak átöleltem.

Néhány héttel később Kitti beadta a válókeresetet. Gergő összetört – de most már nem omlott össze teljesen. Minden este imádkozott; néha velem együtt, néha egyedül. A templomban új barátokat talált; elkezdett önkénteskedni az idősek otthonában.

Egy év telt el azóta. Gergő már nem ugyanaz az ember: megtört ugyan, de erősebb lett. Néha még mindig fáj neki Kitti elvesztése – de már tudja: van kihez fordulnia.

Most is itt ülünk egymás mellett egy vasárnap délutánon; kint esik az eső, bent meleg van és csend.

– Anya… szerinted valaha újra boldog leszek?

Ránézek; látom benne azt a fiút, aki valaha volt – és azt a férfit is, akivé lett.

– Szerinted tényleg minden okkal történik? Vagy csak próbáljuk túlélni valahogy? Vajon tényleg van remény mindannyiunk számára?