Imádság a viharon át: Egy család hite a reményért

– Ne hagyj itt minket, anya! – zokogtam a kórházi folyosón, miközben a mentősök tolták be Anikó nénit az intenzív osztályra. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A fehér falak, a neonfények, az orvosok sietős léptei mind összemosódtak előttem. Csak az járt a fejemben: mi lesz velünk nélküle?

Aznap este vihar tombolt Budapesten. A villámok cikáztak az ablak előtt, ahogy apám, Laci bácsi, remegő kézzel markolta a telefonomat. – Hívd fel a nővéredet, Zsuzsit – mondta halkan. – Tudnia kell, mi történt.

A családunk mindig is összetartó volt, de az utóbbi években egyre több volt a vita. A pénz miatt veszekedtünk, ki segít többet anyának, ki vállalja a hétvégi bevásárlást. Most azonban minden harag eltörpült amellett, hogy anya élete egy hajszálon múlik.

A váróban ülve Zsuzsi sírva fakadt. – Miért pont most? – kérdezte. – Miért velünk történik ez? Mindig azt hittem, anya örök.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és néztem az ajtót, mintha attól kinyílna és anya mosolyogva lépne ki rajta. De nem nyílt ki.

Aztán eszembe jutott valami, amit még gyerekkoromban tanultam tőle: „Ha baj van, imádkozz! Az ima nem csodát tesz, de erőt ad.”

Felálltam, és halkan mondtam: – Imádkozzunk érte.

Zsuzsi rám nézett, mintha nem hinné el, amit hall. – Te? Te sosem imádkozol.

– Most muszáj – feleltem. – Másba már nem kapaszkodhatunk.

Leültünk egymás mellé, apám is odajött. Csendben összefogtuk a kezünket. A szavak először nehezen jöttek, de aztán mintha valami melegséget éreztem volna belülről. Kértem Istent, hogy vigyázzon anyára, adjon neki még időt velünk. Kértem bocsánatot minden kimondott és kimondatlan szóért, minden elpazarolt pillanatért.

Az idő lassan telt. Az orvosok jöttek-mentek, de senki nem mondott semmit. Egyre csak imádkoztunk. Néha hangosan, néha csak magunkban. Az ima lett a kapaszkodónk.

Hajnali háromkor végre kijött egy orvos. Fáradt volt és komoly. – Sikerült stabilizálni az állapotát – mondta. – De még nincs túl a veszélyen.

Apám összeomlott. Zsuzsi zokogott. Én csak ültem ott kábán, de valahol mélyen éreztem: nem vagyunk egyedül.

A következő napokban felváltva ültünk anya ágya mellett. Néha magánál volt, néha csak aludt. Minden alkalommal megfogtam a kezét és suttogva imádkoztam mellette.

Egyik délután Zsuzsi odasúgta nekem: – Sosem gondoltam volna, hogy az ima tényleg segíthet. De most úgy érzem, mintha valaki vigyázna ránk.

– Én is érzem – válaszoltam halkan.

Közben otthon is minden megváltozott. Apám hirtelen elkezdett főzni, mosni – amit sosem tett korábban. Zsuzsi elhozta a gyerekeket, hogy ne legyenek egyedül. A régi sérelmek helyét átvette az összetartás.

Egyik este apám leült mellénk a konyhában. – Tudjátok – kezdte –, lehet, hogy eddig rosszul csináltam mindent. Túl sokat dolgoztam, keveset voltam veletek… De most rájöttem, hogy csak ti számítotok igazán.

Zsuzsi megölelte őt. Én is odamentem hozzájuk. Hárman álltunk ott csendben, miközben anya még mindig küzdött az életéért.

Aztán egy reggel csoda történt: anya felébredt és rám mosolygott. Gyenge volt ugyan, de a szemében ott volt az élet fénye.

– Ne sírj már annyit, kicsim – suttogta rekedten –, még nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen!

Nevettünk és sírtunk egyszerre. Az orvosok is mosolyogtak: – Ritka az ilyen gyors javulás – mondták.

Hazavihettük anyát pár nap múlva. Otthon újra együtt ültünk le vacsorázni. Már nem számítottak a régi viták vagy sérelmek. Csak az számított, hogy együtt vagyunk.

Azóta minden este imádkozom – nem csak azért, hogy ne történjen baj, hanem azért is, hogy soha ne felejtsük el: egymásra vagyunk utalva.

Néha elgondolkodom: vajon ha nincs ez a tragédia, ráébredtünk volna valaha arra, mennyire fontosak vagyunk egymásnak? És ti? Volt már olyan pillanat az életetekben, amikor csak az ima adott reményt?