Imádság a csendben: Egy anya harca a lányáért

– Hol vagy már, Dóri? – suttogtam a sötét előszobában, miközben a telefonom kijelzőjét bámultam. Már éjfél is elmúlt, és a lányom még mindig nem ért haza. A szívem minden percben egyre hevesebben vert, ahogy újra és újra végiggondoltam az utolsó veszekedésünket. Azt mondta, hogy nem értem meg őt, hogy mindig csak parancsolgatok, és hogy elege van ebből az egészből. Az ajtót is úgy csapta be maga mögött, hogy a falak beleremegtek.

A férjem, Gábor már rég aludt, vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. Tudtam, hogy ő is aggódik, de férfi módjára inkább magába fojtotta az érzéseit. Én viszont nem tudtam nyugton maradni. Fel-alá járkáltam a lakásban, néha kinéztem az ablakon, hátha meglátom Dórit a sötét utcán. De csak az üres járdát láttam, meg néhány elhaladó autót.

A gondolataim visszakanyarodtak a délutánhoz. Dóri mostanában egyre zárkózottabb lett. Tizenhét éves, tudom, hogy ez nehéz kor, de mintha minden szavam csak olaj lenne a tűzre. Amikor szóvá tettem, hogy már megint késik az iskolából, felcsattant:

– Anya, nem vagyok gyerek! Hagyj már békén!

– De hát aggódom érted! – próbáltam érvelni.

– Nem kell aggódnod! Nem vagyok hülye! – kiabálta vissza.

Aztán elment. És most itt ülök a sötétben, és azon gondolkodom, hol rontottam el.

A kezem remegett, amikor újra hívtam. Kicsöngött, de nem vette fel. Egy üzenetet írtam neki: „Kérlek, jelentkezz! Nagyon aggódom!” De nem jött válasz.

Ekkor eszembe jutott nagymamám régi mondása: „Ha már semmi más nem segít, imádkozz!” Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt tőle, de mostanában ritkán fordultam Istenhez. Mégis, valami ösztönösen arra késztetett, hogy letérdeljek az ágy mellett.

– Istenem – kezdtem halkan –, kérlek, vigyázz Dórira! Adj nekem erőt és türelmet! Segíts, hogy megtaláljam az utat hozzá!

Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, valami furcsa nyugalom áradt szét bennem. Mintha valaki megsimogatta volna a lelkemet. Nem oldódott meg minden egy csapásra, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Hajnali kettő körül végre megszólalt a kapucsengő. Szinte futva mentem le a lépcsőn. Dóri állt ott, kócosan, vörös szemekkel.

– Hol voltál? – kérdeztem remegő hangon.

– Sajnálom – suttogta. – Csak… el kellett mennem valahova gondolkodni.

Nem szóltam semmit. Csak átöleltem. Éreztem, ahogy megremeg a karjaimban.

– Anya… – kezdte sírva –, olyan nehéz minden. Az iskolában is bántanak… és te is mindig csak azt mondod, mit csináljak…

A szívembe markoltak a szavai. Hirtelen megértettem mindent: nem ellenem lázad, hanem magával harcol.

– Ne haragudj rám – mondtam halkan. – Nem akartalak bántani. Csak féltelek.

Sokáig álltunk így egymásba kapaszkodva. Aznap éjjel először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán még nincs minden veszve.

Másnap reggel Dóri csendesen ült le az asztalhoz. Gábor csak bólintott neki, de láttam rajta az aggodalmat.

– Szeretnék beszélni veletek – mondta Dóri halkan.

Leültünk mindhárman. Dóri elmesélte, hogy az iskolában kiközösítik, mert nem akar bulizni és inni a többiekkel. Hogy egyedül érzi magát, és néha úgy érzi, senki sem érti meg.

– Miért nem mondtad el eddig? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert azt hittem, csak leszidnátok… – felelte.

Gábor megszorította a kezét.

– Mi mindig itt vagyunk neked – mondta halkan.

Aznap este újra imádkoztam. De most már nem csak Dóriért kértem segítséget, hanem hálát is adtam azért a pillanatért, amikor végre őszintén beszélhettünk egymással.

Azóta sok minden változott. Nem lett minden tökéletes: vannak még viták és nehézségek. De megtanultam elengedni az irányítás kényszerét és bízni abban, hogy Isten vezet minket. Dóri is lassan nyitottabb lett felénk; néha együtt imádkozunk esténként.

A családunkban most már helye van a csendnek és az őszinte szónak is. És ha újra elbizonytalanodom vagy félek, eszembe jut az az éjszaka: amikor csak az imádság maradt nekem – és mégis elég volt.

Vajon hányan érzitek úgy néha ti is, hogy elveszítitek a kapcsolatot azokkal, akiket a legjobban szerettek? És vajon képesek vagyunk-e elengedni a félelmeinket és bízni abban, hogy van segítség odafentről?