„Imádom a fiamat, de megvetem a lányomat” – Egy anya vallomása a családi boomerángról
– Miért nem tudsz végre úgy viselkedni, mint egy rendes lány? – csattantam fel Annára, miközben a vasárnapi ebédnél ültem a családommal. A hangom visszhangzott a régi, zuglói lakásban, ahol minden fal hallotta már a kiabálásaimat. Gergő, a fiam, csak lesütötte a szemét, ahogy mindig. Anna viszont nem hagyta magát.
– Mert sosem voltam elég jó neked, anya! – vágta vissza remegő hangon. – Akármit csinálok, mindig csak Gergő számít!
A villa megállt a kezemben. A húsleves illata hirtelen émelyítő lett. A férjem, Laci, zavartan piszkálta a krumplit a tányérján. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte tapinthatóvá vált.
Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor Anna megszületett, már akkor éreztem valami furcsa távolságot. Gergővel minden olyan könnyű volt: jó tanuló, udvarias, mindig mosolygott rám. Anna viszont makacs volt, hangos, és sosem akart megfelelni az elvárásaimnak. Mindig azt mondták rólam, hogy erős nő vagyok – de lehet, hogy csak kemény és hideg lettem.
A szomszédok gyakran mondták: „Jaj, Viktória, milyen szép családod van!” De ők nem hallották az éjszakai veszekedéseket, amikor Anna sírva zárta magára az ajtót. Nem látták, ahogy Gergővel együtt nevetünk a konyhában, miközben Annát kizártuk ebből a kis világunkból.
– Anya, én most elmegyek – mondta Anna hirtelen. Felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.
– Hagyjad már! Mindig csak hisztizik – legyintettem mérgesen.
Gergő rám nézett. – Anya… nem gondolod, hogy túl messzire mentél?
– Ő provokálja ki! – vágtam rá. – Mindig csak ellenkezik velem.
Laci felsóhajtott. – Viktória, lehet, hogy tényleg kicsit igazságtalan vagy vele.
Dühösen felálltam és leszedtem az asztalt. A gondolataim cikáztak: miért nem tudok szeretni Annát úgy, mint Gergőt? Miért érzem mindig azt, hogy ő csak terhemre van?
Aznap este Anna nem jött haza. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még kicsi volt: ahogy az ölembe bújt mesét hallgatni. Mikor változott meg minden? Talán akkor, amikor először hazahozott egy négyest matekból? Vagy amikor tizenhat évesen azt mondta: „Nem akarok orvos lenni, anya!”?
Másnap reggel Gergő bejött hozzám a konyhába.
– Anya… beszélnünk kell.
– Miről?
– Annáról. Szerintem tényleg bocsánatot kellene kérned tőle.
– Én? Miért én? Ő viselkedik tiszteletlenül!
Gergő sóhajtott. – Anya… én is érzem, hogy mindig jobban szerettél engem. De ő is a lányod. És most nagyon egyedül van.
A szívem összeszorult. Nem akartam beismerni, de igaza volt. Aznap egész nap Annára gondoltam. Felhívtam – nem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Gyere haza, beszéljünk.” Nem válaszolt.
Este Laci leült mellém.
– Viktória… emlékszel arra az estére, amikor Anna először mondta ki neked: szeretlek?
Bólintottam. – Persze. Olyan régen volt…
– Akkor mi változott meg benned?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán.
Három nap telt el így. A lakás üres volt Anna nélkül. Gergő is kevesebbet beszélt velem. Egy este aztán csöngettek. Anna állt az ajtóban – karikás szemekkel, de határozottan.
– Csak a cuccaimért jöttem – mondta halkan.
– Anna… kérlek…
– Nem akarok veled élni tovább – vágott közbe. – Elegem van abból, hogy mindig csak Gergő számít neked! Soha nem voltam elég jó! Soha nem szerettél igazán!
Könnyek szöktek a szemembe. – Ez nem igaz…
– Dehogynem! – kiáltotta. – És tudod mit? Mostantól én sem próbálok megfelelni neked!
Azzal bement a szobájába és elkezdte összepakolni a ruháit.
Gergő odalépett hozzám és halkan mondta:
– Anya… ha most nem teszel semmit, örökre elveszíted őt.
Ott álltam a folyosón és néztem Annát, ahogy pakol. Az egész életem lepörgött előttem: minden kimondatlan szó, minden igazságtalan pillantás, minden elutasítás.
Odamentem hozzá és remegő hangon megszólaltam:
– Anna… sajnálom. Tényleg sajnálom mindent.
Felnézett rám könnyes szemmel.
– Túl késő már, anya?
Nem válaszolt rögtön. Csak nézett rám hosszasan.
– Nem tudom… De most először érzem azt, hogy tényleg őszinte vagy.
Anna végül elment azon az estén. A szobája üres maradt – és valami bennem is kiürült vele együtt.
Azóta minden nap írok neki egy üzenetet: „Szeretlek.” Néha válaszol egy rövid „köszi”-vel. Néha semmit sem ír vissza.
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt Budapesten. Vajon képes vagyok-e valaha helyrehozni azt, amit elrontottam? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot?