Idegen gyermek az ölemben: Egy elcserélt sors története

– Ez nem lehet igaz! – kiáltottam fel, miközben a papírokat szorongattam remegő kezeimmel. A kórházi folyosó rideg neonfényei alatt Balázs csak állt mellettem, arca sápadt volt, szemeiben döbbenet és félelem keveredett. A nővér csendben állt előttünk, mintha már százszor végigélte volna ezt a jelenetet, de most mégis mintha ő is együtt szenvedett volna velünk.

– Sajnálom, de a DNS-teszt egyértelmű – mondta halkan. – A kisfiú, akit hazavittek, nem az önök gyermeke.

A világ megszűnt létezni körülöttem. Csak a szívem zakatolását hallottam és azt a végtelen űrt, ami hirtelen bennem támadt. Kilenc hónapig vártam rá. Minden egyes rúgását éreztem, minden ultrahangon sírtam örömömben. És most azt mondják, hogy nem az enyém?

Balázs próbált átölelni, de ellöktem magamtól. – Hogy történhetett ez meg? Magyarországon vagyunk, nem valami dél-amerikai szappanoperában! – kiabáltam kétségbeesetten.

A nővér csak lehajtotta a fejét. – Aznap éjjel áramszünet volt a szülészeten. Két kisfiú született majdnem egyszerre… Azóta is vizsgáljuk az ügyet.

Otthon csend volt. A kisfiú, akit eddig a fiamnak hittem, békésen aludt a kiságyban. Néztem őt, és próbáltam érezni ugyanazt a szeretetet, amit eddig. De most minden mozdulata idegennek tűnt. Vajon ő is érzi, hogy valami nincs rendben?

Balázs leült mellém az ágy szélére. – Mit fogunk tenni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e elengedni őt… De mi van a másik kisbabával? Az igazi fiunkkal? Vajon ő is egy idegen család ölében alszik most?

Az elkövetkező napokban minden perc egy kínzó várakozás volt. A kórházban közölték velünk, hogy megtalálták a másik családot: Kovácsék. Ők is teljesen összetörtek. A két családot összehozták egy semleges helyen: egy rideg kórházi tárgyalóban.

Kovácsné sírva borult férje vállára, miközben én csak némán ültem Balázs mellett. Mindannyian elveszettnek éreztük magunkat.

– Mi lesz most? – kérdezte Kovács úr. – Egyszerűen csak visszacseréljük őket? Mintha csak ruhát cserélnénk?

Senki sem tudott válaszolni.

Az elkövetkező hetekben pszichológushoz jártam. Próbáltam feldolgozni a veszteséget, de minden alkalommal, amikor megláttam a kisfiam mosolyát – vagyis azt hittem, hogy a fiam –, összeszorult a szívem. Balázs is egyre zárkózottabb lett. Egy este kiabálva tört ki belőle:

– Miért nem tudsz egyszerűen szeretni őt? Hiszen ő is ártatlan ebben az egészben!

– És te? Te nem gondolsz arra, hogy valahol ott van a vér szerinti fiad? Hogy talán most is sír utánunk?

A veszekedések mindennapossá váltak. A családunk széthullóban volt. Anyám próbált vigasztalni:

– Kislányom, az anyaság nem csak vérségi kötelék… De értem, hogy fáj.

A döntés végül elkerülhetetlenné vált: vissza kellett cserélnünk a gyerekeket. Aznap reggel úgy éreztem magam, mintha kivágnák belőlem a lelkem egy darabját. Búcsút mondtam annak a kisfiúnak, akit hónapokig ringattam, akinek minden sírását ismertem.

A találkozáskor mindkét család zokogott. A két kisfiú értetlenül nézett ránk. Amikor először vettem karomba az igazi fiamat, valami furcsa érzés fogott el: öröm és bűntudat keveréke. Vajon képes leszek-e ugyanúgy szeretni őt? Vajon ő elfogad majd engem anyjaként?

Az első hetek borzalmasak voltak. A kisfiam idegenként viselkedett velem: sírt, ha megöleltem, nem akart enni tőlem. Éjszakánként Balázzsal egymás mellett feküdtünk némán; mindketten tudtuk, hogy soha nem lesz már minden ugyanolyan.

A család és a barátok is máshogy néztek ránk. Voltak, akik azt mondták: „Majd megszokjátok.” Mások szerint soha nem kellett volna visszacserélni őket.

Egy nap azonban történt valami: a kisfiam rám mosolygott először úgy igazán. Abban a pillanatban rájöttem: talán nem vérségi kötelék tesz anyává valakit, hanem az a szeretet és kitartás, amivel nap mint nap mellette vagyunk.

De vajon képesek leszünk-e valaha feldolgozni ezt a veszteséget? Megbocsáthatunk-e magunknak és egymásnak? Ti mit tennétek a helyemben?