Huszonöt év után: Egy házasság árnyékában
– Gábor, ki az a Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén ott világítottak azok az üzenetek. A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém kihűlt előttem, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor megdermedt, kezében megállt a mozdulat, ahogy épp a kabátját akarta felvenni. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán lesütötte a szemét.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta halkan, de a hangja elárulta, hogy hazudik. Huszonöt éve vagyunk házasok. Huszonöt év! Azt hittem, ismerem minden rezdülését, minden titkát. Most mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.
Aznap reggel minden megváltozott. Az üzenetek – apró szívecskék, titkos találkozók időpontjai – mindent elárultak. Zsuzsa. Egy név, ami addig semmit sem jelentett számomra, most viszont minden gondolatomat elárasztotta. Ki ez a nő? Mióta tart ez az egész? És én hogy lehettem ennyire vak?
A napok innentől ködösen teltek. Gábor kerülte a tekintetemet, én pedig próbáltam összerakni a múltunk darabjait. Vajon mikor kezdődött? Amikor tavaly nyáron egyre többször maradt bent túlórázni? Vagy amikor már nem kérdezte meg esténként, hogy milyen napom volt? A lányunk, Anna is észrevette a feszültséget. Egy este odajött hozzám:
– Anya, minden rendben van köztetek? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam mit mondani. Hazudjak neki? Vagy mondjam el az igazat? Végül csak annyit feleltem:
– Ne aggódj, kicsim, csak egy kis fáradtság.
De belül tombolt bennem a harag és a fájdalom. Próbáltam beszélni Gáborral, de mindig elkerülte a komolyabb beszélgetéseket. Egyik este azonban már nem bírtam tovább.
– Mondd el az igazat! – csattantam fel. – Megcsaltál?
Gábor leült velem szemben. Láttam rajta, hogy őrlődik.
– Igen – mondta végül halkan. – De nem úgy volt… Nem akartam…
A szavai visszhangoztak bennem: „Nem akartam”. Hát akkor miért tetted? Huszonöt év után ezt érdemlem? Az egész életemet neki szenteltem: együtt építettük fel ezt a házat, együtt neveltük fel Annát, együtt sírtunk és nevettünk. És most mindez semmivé lett?
A családunkban sosem volt egyszerű az élet. Anyám mindig azt mondta: „A férfiak ilyenek.” De én hittem abban, hogy Gábor más. Hogy mi mások vagyunk. Most viszont úgy éreztem magam, mint anyám: elárulva és magányosan.
A következő hetekben mindenki feszülten mozgott otthon. Anna egyre többet maradt az egyetemen, Gábor pedig később járt haza. Én pedig csak ültem esténként a nappaliban és bámultam a régi fényképeket: esküvői képünkön még boldogan mosolygunk egymásra. Hová tűnt ez a boldogság?
Egyik este Anna hazajött és sírva borult a nyakamba.
– Anya, kérlek, ne váljatok el! – zokogta.
Összeszorult a szívem. Nem akartam tönkretenni a lányom életét, de már nem tudtam úgy élni tovább, mintha semmi sem történt volna.
Gábor végül bevallotta: Zsuzsa kolléganője volt, akivel hónapok óta találkozgatott titokban. Azt mondta, nem jelent neki semmit – de akkor miért nem tudott leállni vele? Miért volt fontosabb egy idegen nő figyelme, mint a közös múltunk?
A családtagok is megtudták a dolgot. Anyósom persze rögtön engem hibáztatott:
– Biztosan nem figyeltél rá eléggé! Egy férfi nem csal meg ok nélkül!
A testvérem viszont mellettem állt:
– Ne hagyd magad! Te ennél többet érdemelsz!
Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit figyelmen kívül hagytam. Vajon tényleg én hibáztam? Vagy csak túl naiv voltam?
Végül úgy döntöttem: időre van szükségem. Elköltöztem pár hétre a nővéremhez Budára. Ott kezdtem újra megtalálni önmagamat: hosszú séták a Gellért-hegyen, beszélgetések régi barátokkal, egy-egy pohár bor mellett sírás és nevetés.
Gábor többször is próbált keresni. Bocsánatot kért, könyörgött, hogy menjek haza. De én már nem tudtam ugyanazzal a szemmel nézni rá.
Anna is gyakran meglátogatott.
– Anya, szeretlek titeket… de azt akarom, hogy boldog légy – mondta egyszer csendesen.
Ez volt az utolsó csepp: rájöttem, hogy nem élhetek tovább hazugságban csak azért, hogy másoknak megfeleljek.
Visszaköltöztem ugyanabba a házba – de már más emberként. Gáborral megbeszéltük: adunk még egy esélyt egymásnak, de csak akkor, ha mindketten dolgozunk magunkon és a kapcsolatunkon is.
Nem tudom, mit hoz a jövő. De azt igen: most először igazán önmagam vagyok.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni huszonöt év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen? Ti mit tennétek az én helyemben?