Húsz év után újra az ajtómban állt: Apám visszatért, és most tőlem vár mindent

– Te vagy az, Ádám? – kérdezte a hang a kaputelefonban.

A hangja rekedt volt, ismerős és mégis idegen. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem lehet… Nem lehet, hogy ő az.

– Igen, én vagyok – feleltem gépiesen. – Ki az?

– Az apád vagyok. Engedj be, fiam.

A kezem remegett, ahogy lenyomtam a gombot. Húsz éve nem láttam őt. Húsz év! Anyám egyedül nevelt fel, minden nehézség ellenére is. Apám egyszerűen eltűnt, amikor hat éves voltam. Egy szó nélkül ment el, csak egy cetlit hagyott maga után: „Bocsánat.” Ennyi volt az egész. Azóta soha nem hallottam felőle.

Most pedig itt áll a lépcsőházban, egy kopott bőrönddel a kezében, ősz hajjal, fáradt szemekkel. Egy pillanatig csak nézzük egymást. Ő mosolyogni próbál, de az arca megremeg.

– Megöregedtél – mondja végül halkan.

– Te is – vágom rá ridegen.

Csend telepszik ránk. A szomszéd ajtaja kattan, valaki kinéz, majd gyorsan visszahúzódik. Apám sóhajt egyet.

– Bejöhetek?

Nem tudom, miért engedem be. Talán kíváncsi vagyok, mit akar. Talán csak látni akarom a szemében a bűntudatot. Leül a kanapéra, a bőröndjét maga mellé teszi.

– Szép lakásod van – mondja körbenézve.

– Anyám segítsége nélkül nem ment volna – felelem szinte vádolva.

Elfordítja a tekintetét.

– Tudom, hogy haragszol rám…

Felnevetek, de nincs benne vidámság.

– Haragszom? Az nem elég erős szó. Ott voltál valaha az iskolai ünnepségeken? Láttad, amikor először rúgtam gólt? Vagy amikor anyám sírt éjszakánként, mert nem tudta, miből fizeti ki a villanyszámlát?

– Sajnálom…

– Sajnálod? Húsz évig nem kerestél! Most meg csak úgy idejössz?

Lehajtja a fejét. A csend szinte fojtogató. Végül megszólal:

– Tudom, hogy nincs jogom semmit kérni tőled. De most bajban vagyok. Elvesztettem mindent… A munkahelyem, a lakásom… Nincs hová mennem.

Felállok, idegesen járkálok fel-alá.

– És azt gondolod, hogy majd én megoldom helyetted? Hogy befogadlak? Mintha semmi sem történt volna?

– Nem várok el semmit… Csak… csak annyit kérnék, hadd maradjak itt pár napig. Amíg összeszedem magam.

A szavak ott lebegnek közöttünk. Látom rajta a kétségbeesést. De bennem csak a régi sebek lüktetnek újra.

Anyám hangja cseng a fejemben: „Ádám, soha ne hagyd, hogy valaki kihasználjon.” De most itt van előttem az apám – az ember, akitől mindig azt vártam, hogy majd egyszer visszajön és mindent jóvátesz.

– Miért most? – kérdezem halkan.

– Mert nincs másom – suttogja.

Leülök mellé. Nézem az öregedő arcát, a ráncokat a szeme körül. Vajon tényleg megbánta? Vagy csak kényelmes neki most hozzám fordulni?

Az első este kínos csendben telik. Ő a kanapén alszik, én alig hunyom le a szemem. Reggel kávét főzök magamnak – neki nem ajánlok fel semmit.

A munkahelyemen egész nap zaklatott vagyok. Zsuzsa kolléganőm észreveszi.

– Mi baj van veled? Olyan sápadt vagy ma.

– Semmi – hazudom –, csak rosszul aludtam.

Hazafelé menet veszek egy kenyeret és egy kis felvágottat. Amikor belépek a lakásba, apám épp az ablakon bámul kifelé.

– Köszönöm, hogy itt lehetek – mondja halkan.

Nem válaszolok. Leülök vacsorázni. Ő csendben figyel.

– Ádám… Tudom, hogy nem tudok mindent jóvátenni. De szeretném megpróbálni…

Felnézek rá.

– Hogyan? Mit tudsz te még adni nekem?

Elhallgat. Aztán lassan beszélni kezd: mesél arról, miért ment el annak idején; hogy félt a felelősségtől; hogy gyáva volt; hogy mindig is vissza akart jönni, de sosem volt elég bátor hozzá.

Hallgatom őt – először az életemben igazán figyelek rá. Látom rajta a bűntudatot, de érzem azt is: most is menekül valami elől. Talán önmaga elől.

Az elkövetkező napokban próbál segíteni: elmosogat, bevásárol, még a fürdőszobai csapot is megjavítja. De minden mozdulatában ott van a feszengés; mintha minden pillanatban attól félne, hogy kidobom.

Egy este anyám hív telefonon.

– Hallottam valamit… Igaz, hogy visszajött az apád?

Sóhajtok.

– Igen. Itt lakik pár napja.

Anyám hangja remeg.

– Vigyázz magadra! Ne hagyd magad kihasználni!

Leteszem a telefont és sokáig ülök némán a sötétben. Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy csak gyenge vagyok?

Egy hét múlva apám összepakolja a bőröndjét.

– Köszönöm – mondja könnyes szemmel –, hogy legalább ennyit adtál nekem.

Nem tudok mit mondani. Csak nézem őt: az embert, aki húsz év után először volt újra az apám – ha csak néhány napra is.

Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, egyetlen kérdés marad bennem:

„Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”