Húsz év után: Egy házasság vége anyósom miatt
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Ágnes! – csattant fel Gábor, miközben az asztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelve pattant vissza, én pedig összerezzentem. Már hetek óta gyűlt bennünk a feszültség, de most végre kimondtam: nem tudom tovább ápolni az anyósomat.
– Gábor, kérlek, értsd meg… – próbáltam halkan, de a hangom elcsuklott. – Már nem bírom. Nem vagyok nővér, nem vagyok orvos. Anyukádnak szakemberre van szüksége, nem rám.
Gábor arca eltorzult a dühtől és csalódottságtól. – Húsz évig mellettem voltál, Ági! Húsz évig! Most, amikor igazán szükség lenne rád, hátat fordítasz a családnak?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Az elmúlt hónapokban minden napom az anyósom körül forgott. Már nem voltak közös esték Gáborral, nem voltak nevetések, csak a folyamatos aggódás, a gyógyszerek adagolása, a rohamok kezelése. Az éjszakák álmatlanul teltek: minden neszre felriadtam, hátha megint eltévedt a lakásban vagy ki akar menni az utcára pizsamában.
A gyerekeink – Zsófi és Marci – már rég kirepültek. Zsófi Németországban él, Marci Pécsett tanul. Mindketten aggódtak értem, de Gábor mindig csak azt hajtogatta: „Ez a mi dolgunk. Család vagyunk.”
De meddig tartozom felelősséggel? Hol van az a pont, amikor már magamat is védenem kell?
Aznap este Gábor szó nélkül ment el otthonról. Csak másnap reggel jött vissza, karikás szemekkel, megtörten. Leült mellém a konyhában.
– Ági… – kezdte halkan. – Ha te ezt nem vállalod… akkor én sem tudok veled tovább élni.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy komolyan gondolja. Az anyja volt az utolsó kapocs köztünk – vagy inkább az utolsó akadály? Húsz év közös élet után most először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok.
Az anyósom állapota hónapok óta romlott. Egyre többször felejtette el, ki vagyok. Néha rám kiabált, hogy mit keresek a lakásában. Máskor sírva könyörgött, hogy vigyem haza a szüleihez – akik már rég meghaltak. Próbáltam türelmes lenni, de egy idő után már csak robotpilótán működtem.
A barátnőim – Erika és Judit – mind azt mondták: „Ági, ez nem a te dolgod! Egyedül fogsz belerokkanni!” De Gábor családja másképp látta. Az apósom halála óta mindenki rám számított. „Te vagy a legkitartóbb” – mondta mindig az anyósom nővére, Ilonka néni.
Egyik este, amikor Gábor már órák óta nem jött haza, leültem az ágy szélére és sírtam. Nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e, mert magamat választom? Vagy bátor? A gyerekeimnek is szükségük van rám – még ha már felnőttek is.
Végül felhívtam Zsófit. A hangja aggódó volt:
– Anya, ne hagyd, hogy tönkremenj ebben! Apa is meg fogja érteni… egyszer talán.
De Gábor nem értette meg. Egy hét múlva beadta a válókeresetet.
A család kettészakadt. Az apósom testvérei engem hibáztattak: „Hogy tehetted ezt Gáborral? Hogy hagyhattad magára az anyósodat?”
A barátaim viszont mellettem álltak. Judit egyszer átjött egy üveg borral:
– Ági, néha muszáj nemet mondani. Nem vagyunk szentek.
Az üres lakásban ülve újra és újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Vajon máshogy kellett volna csinálnom? Ha még egy kicsit kitartok… talán Gábor is rájön, hogy ez már túl sok nekem.
De minden este ugyanazt éreztem: megkönnyebbülést és bűntudatot egyszerre. Megkönnyebbülést, mert végre magamra is gondolhatok – és bűntudatot, mert cserbenhagytam valakit.
Most itt ülök egyedül a régi otthonomban. A falakon még ott vannak a családi fotók: esküvőnk napja, Zsófi ballagása, Marci első biciklije… Vajon mindez semmivé lett egyetlen döntés miatt?
Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, másképp döntenék? Vagy egyszerűen csak eljött az idő, hogy végre magamat válasszam?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a családi kötelesség és önmagatok védelme között?