Húsz év hazugság – Egy magyar asszony megrendítő vallomása

– Magdi néni, maga az? – kérdezte egy idegen női hang a telefonban, miközben én még félig álmosan kavargattam a kávémat a konyhaasztalnál. A hajnalban hazatérő pékek fáradtsága még a csontjaimban volt, de a hang idegensége azonnal felébresztett. – Igen, én vagyok. Ki beszél? – válaszoltam óvatosan, miközben a szívem furcsán összeszorult. – Az én nevem Mária. A férje, János… ő most kórházban van Nápolyban. Én vagyok… a felesége.

A világ megállt körülöttem. A csésze kiesett a kezemből, és a forró kávé végigfolyt az asztalon. – Tessék? – suttogtam, mintha nem érteném, amit mond. – Én vagyok János felesége. Kérem, ne haragudjon rám, de most nagy baj van. János mérgezést kapott, és az orvosok azt mondták, hogy hívjam fel a hozzátartozókat… – A hangja remegett, mintha ő is sírna.

Azt hittem, rosszul hallok. János, a férjem, akivel huszonhárom éve élünk együtt egy kis alföldi faluban, akit mindenki ismer és szeret, aki kamionosként járja Európát… neki másik felesége van? Olaszországban? Húsz évig hazudott nekem? Az agyam zakatolt, a kezem remegett. – Ez valami tévedés lesz – motyogtam magam elé, de Mária csak sírt a vonal másik végén.

Aznap reggel minden megváltozott. A lányom, Zsófi épp akkor jött le a lépcsőn pizsamában, amikor én már zokogva ültem az asztalnál. – Anya, mi történt? – kérdezte rémülten. – Apád… apádnak másik családja van! – kiáltottam rá, és abban a pillanatban minden kirobbant belőlem: a fáradtság, az évek óta gyűlő kételyek, az összes elfojtott félelem.

Zsófi leült mellém, átölelt. – Biztosan nem igaz! Apa sosem tenne ilyet! – próbált nyugtatni, de én már tudtam: minden apró jel ott volt előttem. Az elhúzódó utak, az olasz borok az ajándékcsomagban, az ismeretlen női parfüm illata a kabátján… Mindig elhessegettem a gondolatot. „János hűséges ember”, mondogattam magamnak. Most már tudtam: csak magamat áltattam.

Aznap este felhívtam Jánost. A telefonját egy ápolónő vette fel. – Jó estét kívánok, Kovács János beteghez keresik? – kérdezte udvariasan magyarul. Megkönnyebbültem: legalább él. Pár perc múlva János gyenge hangját hallottam: – Magdi… ne haragudj rám… mindent el akartam mondani… csak féltem… – sírt. Soha nem hallottam még sírni.

– Hány éve tart ez? – kérdeztem ridegen.
– Húsz éve… Mária akkor született meg… és ott ragadtam… nem tudtam elszakadni… két családom lett… de mindkettőt szeretem…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Húsz év! Húsz évig éltem hazugságban! Húsz évig főztem neki vacsorát, vártam haza karácsonykor, aggódtam érte éjszakánként… miközben ő egy másik asszonyhoz is hazajárt.

Az egész falu megtudta pár nap alatt. A szomszéd Marika néni már másnap reggel átjött: – Magdikám, hát hogy lehet ilyet csinálni? Szegénykém! – ölelt át, de én csak ültem mozdulatlanul.

A lányom nem szólt hozzám napokig. Talán ő is magát hibáztatta? Vagy engem? Vagy az apját? Egy este aztán leült mellém:
– Anya, mi lesz most?
– Nem tudom, Zsófi. Nem tudom…

Az anyósom is felhívott: – Magdi, ne haragudj Jánosra! Ő mindig jó fiú volt! Biztos csak eltévedt… – De én már nem tudtam megbocsátani.

Hetekig csak vegetáltam. A pékségben mindenki engem sajnált. A boltban összesúgtak mögöttem. A templomban is furcsán néztek rám. Mintha én lennék hibás azért, hogy János kettős életet élt.

Egy hónap múlva János hazajött Magyarországra. Sápadt volt és megtört. Leült velem szemben az asztalhoz.
– Magdi… kérlek… próbáljuk meg újra…
– Hogy képzeled ezt? Húsz évig hazudtál nekem! Hogy bízzak benned valaha?
– Szeretlek titeket mindkettőtöket… nem tudtam választani…

A szavak üresek voltak számomra. Felálltam az asztaltól.
– Menj el innen, János! Most már csak magamra számíthatok.

Azóta egyedül élek ebben a régi házban. Zsófi Budapestre költözött dolgozni. Néha meglátogat, de már nem ugyanaz semmi sem. János néha ír levelet Olaszországból; azt mondja, hiányzunk neki. De én már nem tudok hinni neki.

Minden reggel ugyanannál az asztalnál ülök egy csésze kávéval és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ilyen hazugságban Magyarországon? Vajon képesek vagyunk valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennünk a hit?