„Hozd a gyerekeket, de a pénztárcádat se felejtsd otthon” – Egy magyar nagymama vallomása a családi összetartozásról és magányról

– Anya, ne haragudj, de most tényleg nem tudunk jönni. Zsófi lázas, Bence dolgozik, nekem meg rengeteg dolgom van. Majd jövő héten, jó? – hallottam a telefonban Eszter lányom fáradt hangját. A vonal túloldalán csend lett, csak a saját szívverésem visszhangzott a konyha csempéjén. Az asztalon ott állt a frissen sült pogácsa, amit egész délelőtt gyúrtam, hátha jönnek az unokák.

A kertben már rég nem nevet senki. A paradicsompalánták is mintha szomorúbban hajtanának, mióta egyedül vagyok. Régen minden vasárnap együtt ebédeltünk, a gyerekek rohangáltak a fűben, Laci bácsi pedig vicceket mesélt a diófa alatt. Most csak a szél zörgeti az ablakot, és néha egy-egy szomszéd integet át a kerítésen.

A múlt héten is így volt. Eszter végül mégis eljött, de csak fél órára. – Anya, hoztam neked gyógyszert, de most sietnem kell! – mondta, miközben az ajtóban állt. Az unokák az autóban maradtak, tablettel a kezükben. – Nem akarnak kiszállni, tudod milyenek – legyintett Eszter.

– Nem baj – mondtam halkan –, majd legközelebb.

De mikor lesz az a legközelebb? Minden alkalommal egyre távolabb kerülnek tőlem. Aztán amikor tényleg eljönnek, valahogy mindig szóba kerül a pénz. – Anya, tudnál kölcsönadni egy kicsit? Most nagyon nehéz hónapunk van – kérdezte múltkor Bence fiam. Persze, hogy adtam. Mit tehettem volna? Hiszen ők az én gyerekeim.

De néha úgy érzem, mintha már csak akkor lennék fontos nekik, ha pénzről van szó. A nyugdíjam kevés, de nekik még kevesebb jut. Mindenki rohan, mindenki fáradt. Én pedig csak ülök itt ebben a nagy házban, ahol minden bútor egy-egy emlék: Eszter első rajza a falon, Bence focilabdája a szekrény tetején.

A szomszéd Marika néni is panaszkodik: – Tudod, Ilonka, régen minden más volt. Most meg csak akkor jönnek a gyerekek, ha valamit kérni akarnak. – Igaza van? Vagy csak mi öregedtünk meg?

Egyik este aztán váratlanul becsöngetett Eszter. – Anya, baj van – mondta sírva. – Elvesztettem az állásomat. Nem tudom, mi lesz velünk.

Átöleltem. Hirtelen minden haragom elszállt. Hiszen ő az én lányom! De aztán megint szóba került a pénz: – Tudnál segíteni egy kicsit? Csak amíg találok valamit…

Adtam neki mindent, amit tudtam. De utána egész éjjel nem aludtam. Vajon tényleg csak ezért jönnek hozzám? Vagy én vagyok túl érzékeny?

Másnap reggel Bence hívott: – Anya, hétvégén mennénk hozzád ebédre! Hozzuk a gyerekeket is! – A szívem megdobbant az örömtől.

Egész héten készültem: főztem húslevest, sütöttem almás pitét. A kertet is rendbe tettem, hátha most végre együtt leszünk újra.

De amikor megérkeztek, Bence már az ajtóban mondta: – Anya, elfelejtettem szólni… Tudnál adni egy kis pénzt tankolásra? Nagyon drága most minden.

A gyerekek be sem jöttek a kertbe játszani. A nappaliban ültek és telefonon játszottak. Próbáltam beszélgetni velük:

– Noémi, meséld el, mi volt az oviban!
– Semmi különös – válaszolta vállat vonva.

– Marci, nem akarsz segíteni leszedni a paradicsomot?
– Inkább játszom – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

Ebéd után gyorsan összepakoltak és indultak is haza. Az asztalon ott maradt a félig megevett pite és egy üres pénztárca.

Este felhívtam Marika nénit:
– Nálatok is így van?
– Ugyanúgy – sóhajtott –, mintha csak bankautomaták lennénk.

Leültem az ablakhoz és néztem a kertet. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset kértem vissza? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ?

Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „A család az első.” De most úgy érzem, mintha már csak egy feladat lennék nekik. Egy kipipálandó tétel a listán: „Látogasd meg anyát! Kérj kölcsön!”

Mégis minden alkalommal reménykedem: talán legközelebb más lesz. Talán egyszer majd újra együtt nevetünk a kertben.

De vajon lehet még hinni abban, hogy a család nem csak anyagi kötelesség? Vagy ez már csak egy régi álom marad?

Mit gondoltok? Ti is érzitek néha ezt az űrt? Vajon lehet még változtatni rajta?