„Hol vannak a tojások, Zsófi?” – Egy anyós vallomása a családi feszültségekről

– Hol vannak a tojások, Zsófi? – kérdeztem, miközben a hűtő ajtaját nyitva tartottam, és a hideg levegő végigcsapott a karomon. A konyha csendjét csak a régi hűtő zúgása törte meg. Két órával ezelőtt még ott voltak azok a tojások, pontosan kettő, amiket félretettem a mákos süteményhez. Most viszont sehol.

Zsófi, a menyem, épp a telefonnal babrált az asztalnál. Fel sem nézett, csak annyit mondott: – Szerintem megette valaki.

A szívem összeszorult. Nem először fordult elő, hogy eltűnt valami a közös hűtőből, de eddig mindig elintéztük egy legyintéssel. Most viszont valami eltört bennem. Talán azért, mert az utóbbi időben egyre inkább úgy éreztem: vendég vagyok a saját házamban.

– Zsófi, én azokat direkt félretettem – próbáltam higgadtan mondani, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Szerettem volna sütni egy kis süteményt, tudod, hogy Imre mennyire szereti.

Végre rám nézett. A szeme hideg volt, mint egy téli reggel. – Nem tudom, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni – mondta. – Ha ennyire fontosak azok a tojások, vegyél magadnak külön hűtőt. Vagy írj rá mindent egy cetlire.

A levegő megfagyott köztünk. A fiam, Gábor épp akkor lépett be az ajtón, kezében egy zacskóval. Látta rajtunk a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Anyád szerint eltűntek a tojásai – vágta rá Zsófi gúnyosan. – Szerintem túlzásba viszi ezt az egészet.

Gábor rám nézett, majd vissza Zsófira. – Nem lehetne ezt megbeszélni normálisan? – kérdezte fáradtan.

De már nem volt visszaút. Éreztem, hogy könny szökik a szemembe, de nem akartam sírni előttük. Inkább kimentem a kertbe, ahol a rózsabokrok között próbáltam lenyelni a keserűséget.

Aznap este Gábor bejött hozzám. Leült mellém az ágy szélére.

– Anya, kérlek… próbálj meg nem mindenen fennakadni – mondta halkan.

– Fennakadni? – néztem rá hitetlenkedve. – Az ember egész életében ad, főz, mos, segít… aztán egyszer csak már semmihez nincs joga? Még két tojás is sok?

Gábor sóhajtott. – Zsófi azt mondja, úgy érzi, hogy folyton ellenőrzöd őt. Hogy nem bízol benne.

– És ő bízik bennem? – kérdeztem vissza keserűen.

Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Gábort először hozta haza Zsófi; az esküvőjük; az első közös karácsonyunk. Mindig igyekeztem jó anyós lenni. Nem szóltam bele semmibe, elfogadtam Zsófit olyannak, amilyen. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

Másnap reggel Zsófi már nem köszönt rám. A konyhában új cetlik jelentek meg: „Zsófié”, „Gáboré”, „Anyáé”. Minden dobozon név. Mintha már nem is lennénk család.

A következő héten Zsófi bejelentette: vesznek egy második hűtőt, amit csak ők használnak majd.

– Így mindenkinek könnyebb lesz – mondta szárazon.

Éreztem, hogy valami végleg megváltozott. Gábor próbált közvetíteni köztünk, de minden beszélgetés csak újabb sebeket ejtett rajtam.

Egy este Imre odajött hozzám. Ő mindig csendes volt, de most megszólalt:

– Margitka… lehet, hogy tényleg túl szigorú vagy velük?

– Szigorú? – kérdeztem döbbenten. – Csak szeretném érezni, hogy még tartozom valahová.

Imre megsimogatta a kezem. – Tudom… de talán nekik is nehéz alkalmazkodni.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Lehet-e még igazi családunk? Vagy tényleg csak két tojás választ el minket egymástól?

Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat vártam el? Vagy ma már ilyenek lettek a családok Magyarországon?