„Hol van a határ? Egy anya döntése a saját boldogságáért”

„Elég volt! Holnap összepakoltok, és elmentek innen!” – a hangom remegett, de mégis erősebb volt, mint valaha. Ott álltam a nappali közepén, pizsamában, a hajam kócosan lógott az arcomba, és néztem, ahogy a fiam, Gergő és a menyem, Réka döbbenten merednek rám. A falióra hajnali kettőt mutatott, de az idegeim már órákkal korábban felmondták a szolgálatot.

Aznap este is ugyanaz a veszekedés: Réka sírva fakadt, Gergő kiabált, hogy nem bírja tovább ezt az életet. A konyhából hallgattam őket, ahogy egymás fejéhez vágták a múlt hibáit. Az én otthonom – az egyetlen hely, ahol valaha is biztonságban éreztem magam – most csatatérré változott. A szomszédok biztosan mindent hallottak. A falak vékonyak, mint a papír.

Amikor Gergőék tavaly elvesztették az albérletüket – a főbérlő eladta a lakást –, természetes volt, hogy hozzám költöznek. „Csak pár hónap, anya, amíg összeszedjük magunkat” – mondta Gergő. Akkor még örültem is: újra élet költözött a régi lakásba, nem voltam egyedül. De ahogy múltak a hetek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Réka minden reggel korábban kelt nálam, és hangosan csattogtatta az edényeket. Gergő késő estig dolgozott, aztán hazaérve leült a gép elé játszani. A közös vacsorákból hamar kötelező körök lettek: mindenki feszengve ült az asztalnál, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar.

Egyik este Réka odajött hozzám a konyhába. „Kati néni, nem lehetne, hogy Gergő ne játsszon éjjel? Nem tudok aludni.” Próbáltam közvetíteni köztük, de csak rám haragudtak mindketten. Gergő szerint Réka túl érzékeny, Réka szerint Gergő önző. Én pedig középen álltam, mint egy báb.

A legrosszabb az volt, amikor Gergő rám förmedt: „Anya, te mindig Rékát véded! Miért nem vagy egyszer az én oldalamon?” Akkor éreztem először azt a szorítást a mellkasomban: mintha valaki elvette volna tőlem a fiamat. Aztán Réka is sírva fakadt: „Én csak nyugalmat szeretnék! Nem bírom tovább ezt!”

Az utolsó csepp az volt, amikor egyik este hazaértem a munkából – még mindig dolgozom könyvtárosként, hiába vagyok már hatvan felett –, és azt láttam, hogy mindketten külön szobában ülnek, némán. A lakásban dermesztő csend volt. Leültem a kanapéra, és hirtelen kitört belőlem minden: „Nem bírom tovább! Ez nem élet! Ez nem az én otthonom!”

Aztán jött az éjszaka. Újabb veszekedés – most már nem is emlékszem, min kaptak össze. Talán azon, hogy ki mosogasson el. De akkor már mindegy volt. Felálltam az ágyból, kimentem hozzájuk, és kimondtam azt, amit hónapok óta magamban tartottam: „Holnap összepakoltok és elmentek.”

Gergő arca eltorzult: „Anya… ezt nem gondolod komolyan!” Réka csak sírt. Én pedig ott álltam, és először éreztem magam szabadnak – és borzasztóan bűnösnek egyszerre.

Aznap reggel csendben pakoltak. Nem szóltak hozzám. Csak néztem őket az ajtóból: a fiamat, akit annyira szerettem; Rékát, akit próbáltam elfogadni. Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, leültem a konyhaasztalhoz és sírtam. Nem tudom meddig ültem ott.

Azóta eltelt három hónap. Gergővel ritkán beszélünk – csak rövid üzeneteket váltunk. Réka egyszer sem keresett. A lakás újra csendes lett; néha túl csendes is. De amikor este lefekszem aludni, nem félek attól, hogy újabb veszekedésre ébredek.

Sokszor kérdezem magamtól: önző voltam? Egy anya tényleg megteheti ezt? Vagy végre jogom volt ahhoz, hogy magamat válasszam? Vajon hol van az a határ, ahol már nem csak anya vagyok – hanem én is ember?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést?