Hol rontottuk el? Egy anya vallomása a családi pénzügyekről és generációs szakadékról

– Gergő, tényleg szükségetek volt arra az új tévére? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a fiam a telefonját nyomkodja. A menyem, Petra, épp a kávét kavargatta, de a szemét lesütötte.

– Anya, már megbeszéltük – sóhajtott fel Gergő. – A mi pénzünk, a mi döntésünk.

A szívem összeszorult. Nem akartam beleszólni az életükbe, de minden hónapban ugyanazt láttam: újabb és újabb csomagok érkeznek, a lakásuk tele van felesleges dolgokkal, miközben még mindig albérletben laknak. Férjemmel, Lászlóval egész életünkben spóroltunk. Nem volt könnyű: a kilencvenes években mindketten két állást vállaltunk, hogy legyen saját lakásunk. Minden forintot félretettünk, lemondtunk nyaralásról, új ruhákról – csak hogy Gergőnek jobb élete lehessen.

Most pedig azt látom, hogy a fiam és a felesége hónapról hónapra élnek. Nincs megtakarításuk, nincs tervük arra, hogyan lesz saját otthonuk. Csak költekeznek. És minden alkalommal, amikor szóba hozom, falakba ütközöm.

– Tudod, anya – szólt közbe Petra halkan –, mi más világban élünk. Ma már nem lehet úgy spórolni, mint régen. Az árak elszálltak, lakást venni szinte lehetetlen.

– De legalább próbálkozhatnátok! – csattantam fel akaratlanul is. – Nem lehet mindig csak kifogásokat keresni.

Gergő arca elvörösödött. – Te mindig ezt csinálod! Sosem vagy elégedett velünk. Miért nem tudod elfogadni, hogy másképp élünk?

A csend súlyos volt. László a nappaliból figyelt minket, de nem szólt közbe. Tudta jól: ezek a beszélgetések mindig ugyanúgy végződnek.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottuk el? Mindig azt hittem, jó példát mutatunk: megtanítottuk Gergőt dolgozni, értékelni a pénzt. De talán túl sokat adtunk neki? Talán túl könnyen kapott meg mindent? Emlékszem, amikor először kért pénzt egy új telefonra – haboztam, de végül odaadtuk neki. „Ne maradjon ki semmiből” – mondtam akkor Lászlónak.

Most pedig azt látom: Gergő és Petra nem tudnak nemet mondani semminek. Ha meglátnak valamit az interneten vagy egy plázában, megveszik – még akkor is, ha nincs rá szükségük. És minden alkalommal azt érzem: egyre távolabb kerülnek tőlünk.

Egyik vasárnap délután átjöttek ebédre. Próbáltam nem szóba hozni a pénzt – inkább a régi családi történeteket meséltem. De amikor Petra megemlítette, hogy jövő héten wellness hétvégére mennek Sárvárra, nem bírtam tovább.

– És ezt miből fizetitek? – kérdeztem halkan.

Gergő rám nézett. A szemében düh és csalódottság keveredett.

– Miért kell mindig ezt csinálnod? Nem vagyunk gyerekek! Dolgozunk, keresünk pénzt. Jogunk van élvezni az életet!

– Persze – mondtam fáradtan –, de gondoltatok már arra is, hogy egyszer majd saját otthonotok legyen? Hogy ne kelljen mindig albérletben laknotok?

Petra letette a villáját. – Anya, te nem érted. Ma már nem olyan egyszerű lakást venni. És különben is: miért kellene lemondanunk minden örömről csak azért, hogy majd egyszer legyen valamink?

László ekkor megszólalt:

– Amikor mi fiatalok voltunk, nekünk sem volt könnyű. De tudtuk: ha nem spórolunk, sosem lesz saját otthonunk.

Gergő felállt az asztaltól.

– Elegem van ebből! Mindig csak azt halljuk tőletek, hogy mit csinálunk rosszul! Miért nem tudtok egyszerűen örülni annak, hogy boldogok vagyunk?

Az ajtó becsapódott mögöttük. Én pedig ott maradtam az üres tányérok között, és úgy éreztem: valami végleg eltört bennünk.

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Talán tényleg túl sokat vártam el tőlük? Vagy csak más világban élnek? Néha azt érzem: elveszítettem a fiamat – és talán magamat is.

A barátnőim szerint engednem kellene. „Hagyd őket élni!” – mondják. De hogyan engedjem el azt az aggodalmat, ami minden nap ott feszít bennem? Hogyan ne féljek attól, hogy egyszer majd bajba kerülnek?

Egy este Lászlóval ültem a teraszon.

– Szerinted mi hibáztunk? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte csendesen. – Talán csak más idők járnak. De egy biztos: szeretjük őket. És talán ez az egyetlen dolog, ami igazán számít.

Azóta próbálok kevesebbet aggódni – de nem megy könnyen. Minden nap eszembe jut: vajon hol rontottuk el? Vajon tényleg mi vagyunk a hibásak azért, hogy Gergő és Petra nem tudnak spórolni? Vagy egyszerűen csak túl gyorsan változik körülöttünk a világ?

Ti mit gondoltok? Lehet még tanítani felnőtt gyerekeket felelősségre és takarékosságra? Vagy el kell fogadnunk, hogy minden generáció másképp él?