Hogyan neveltem fel egy lányt, aki sosem vállal felelősséget: Éva története
– Már megint elrontottad, anya! – csattant fel Éva, miközben a konyhaasztalra csapta a tankönyvét. A teám kilöttyent, de nem mertem szólni. Csak néztem a tizennyolc éves lányomat, ahogy dühösen fújtat, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene.
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt a mondatot? Hányszor éreztem magam tehetetlennek, miközben próbáltam megérteni, hol rontottam el? Mert biztosan én hibáztam valahol. Hiszen Éva kiskorában mindig boldog volt, ragaszkodott hozzám, együtt nevettünk a játszótéren, meséket olvastam neki esténként. Akkor még nem voltak viharok.
De most… Most minden nap harc volt. Egy újabb vita az iskoláról, a barátokról, a jövőről. Éva sosem vállalt felelősséget semmiért. Ha rossz jegyet kapott, a tanár volt igazságtalan. Ha összeveszett a barátnőjével, az biztosan a másik hibája volt. Ha elkésett, akkor a busz jött rosszkor. És én… én mindig próbáltam megmagyarázni neki a világot.
– Éva, kérlek, próbáld meg átgondolni, hogy talán te is hibáztál valamiben – mondtam halkan.
– Persze, anya! Mindig csak engem hibáztatsz! – vágta rá, és kiviharzott a szobából.
Ott maradtam egyedül a csendben. A férjem, Laci csak sóhajtott.
– Hagyd rá, majd kinövi – mondta fáradtan.
De én nem tudtam elengedni. Minden este azon gondolkodtam: vajon mit rontottam el? Túl sokat védtem? Túl keveset követeltem? Talán túlzottan próbáltam megkímélni őt minden csalódástól. Emlékszem, amikor óvodában sírva jött haza, mert valaki elvette a játékát. Másnap bementem az óvónőhöz, hogy beszéljek vele. Mindig meg akartam oldani helyette mindent.
Aztán jöttek az iskolai évek. Ha rossz jegyet kapott, együtt tanultunk estig. Ha valaki megbántotta, én hívtam fel az anyukát. Azt hittem, így segítek neki. De most már látom: talán éppen ezzel vettem el tőle azt a lehetőséget, hogy megtanulja: néha ő is hibázhat.
Egyik este különösen nagy vita volt köztünk. Éva sírva vágta hozzám:
– Neked fogalmad sincs, milyen nehéz nekem! Mindenki utál az osztályban! A tanárok is csak engem szekálnak!
– De Éva, gondold végig… – kezdtem volna.
– Nem akarom hallani! – kiabálta.
Laci ekkor közbelépett:
– Elég legyen! Mindketten nyugodjatok meg!
Éva becsapta maga mögött az ajtót. Én pedig ott maradtam Laci mellett.
– Miért nem ért meg engem? – kérdeztem halkan.
– Mert kamasz – felelte Laci. – És mert mindig mindent megoldottál helyette.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Leültem az ágy szélére és sírtam. Magamat hibáztattam mindenért.
Másnap reggel Éva szó nélkül ment el otthonról. Aznap délután felhívott az osztályfőnöke:
– Jó napot kívánok, Katalin! Szeretnék beszélni önnel Éváról…
A hangja fáradt volt és kissé türelmetlen.
– Éva mostanában nagyon visszahúzódó lett, és gyakran panaszkodik mindenkire. Úgy érzem, nem találja a helyét…
Próbáltam mentegetni:
– Tudja, mostanában sok stressz éri…
– Igen, de fontos lenne, hogy megtanulja: néha neki is felelősséget kell vállalnia – mondta az osztályfőnök határozottan.
Letettem a telefont és csak ültem a nappaliban. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vajon lehet még változtatni?
Aznap este leültem Évával beszélgetni. Nem volt könnyű.
– Éva… Szeretném, ha tudnád: mindig melletted állok. De azt is szeretném, ha néha átgondolnád, hogy te is hibázhatsz néha. Ez nem baj… Ettől még szeretlek.
Éva csak nézett rám nagy szemekkel.
– Te tényleg azt hiszed, hogy minden az én hibám? – kérdezte halkan.
– Nem – ráztam meg a fejem –, de azt hiszem, néha mindannyian hibázunk. És ez rendben van.
Sokáig csend volt köztünk. Aztán Éva felállt és átölelt.
– Sajnálom… – suttogta.
Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán van remény. Talán még nem késő változtatni.
De vajon hány szülő érzi magát ugyanilyen tehetetlennek? Hányan gondolkodnak azon éjszakánként: hol rontották el? Vajon lehet még segíteni azon, aki sosem vállal felelősséget? Vagy ez már örökre így marad?