Hívatlan vendég: Anyósom árnyéka a házamban
– Már megint nem jól főzted a levest, Zsuzsa – csattant fel Ilona néni, miközben a kanalat visszatette a tányér szélére. A konyhában álltam, kezem remegett, ahogy a merőkanalat szorongattam. László, a férjem, csak némán nézett rám, majd anyjára pillantott. – Anya, kérlek… – kezdte halkan, de Ilona már folytatta is: – Az én fiam mindig szerette a rendes húslevest. Nem ezt a… ezt a valamit.
A szívem összeszorult. Hányadszor játszódik le ugyanez? Hányadszor érzem azt, hogy sosem leszek elég jó? Amikor Lászlóval összeházasodtunk, azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel biztonságban lehetek. De Ilona néni minden alkalommal emlékeztetett rá: én csak egy betolakodó vagyok ebben a családban.
Az első közös karácsonyunkon is így volt. Ilona néni már reggel hétkor csengetett. – Gondoltam, segítek a bejglivel – mondta, de mire észbe kaptam, már átvette az irányítást a konyhában. A tésztám túl vastag volt, a töltelék túl kevés. László csak vállat vont: – Tudod, anya ilyen…
De én nem tudtam. Nem tudtam megszokni azt az érzést, hogy minden mozdulatomat figyeli, minden döntésemet megkérdőjelezi. Amikor elment, órákig sírtam a fürdőszobában. László próbált vigasztalni: – Ne foglalkozz vele! Csak féltékeny, mert most már nem ő az egyetlen nő az életemben.
De hogyan ne foglalkozzak vele, amikor minden hétvégén itt van? Amikor minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy vizsgázó diák? Egyik vasárnap különösen nehéz volt. Ilona néni hozott egy régi családi fotóalbumot. – Nézd csak, Lászlókám! Itt vagy te kisgyerekként… és itt van apád is. Milyen szép család voltunk! – mondta jelentőségteljesen rám pillantva.
Éreztem a célozgatást: én csak rontok ezen a képen. Próbáltam kedves lenni: – Milyen aranyos volt László kisfiúként! – de Ilona csak legyintett. – Akkoriban még minden rendben volt.
Egy este Lászlóval összevesztünk miatta. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva. – Mindig csak hallgatsz! Soha nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén!
László fáradtan sóhajtott: – Zsuzsa, ő az anyám! Nem akarom megbántani… De téged sem akarom elveszíteni.
Akkor értettem meg igazán: László is csapdában van. Két nő között őrlődik, akik mindketten szeretik őt, de nem tudnak egymással mit kezdeni.
Egyik nap Ilona néni váratlanul beállított, amikor épp dolgoztam otthonról. – Csak benéztem, hogy minden rendben van-e – mondta, de rögtön elkezdte kritizálni a rendet (vagy inkább rendetlenséget) a nappaliban. – Régen nálunk mindig csillogott-villogott minden…
Ekkor tört el bennem valami. – Ilona néni, kérem… Ez az én otthonom is! Nem kell mindent úgy csinálnom, ahogy ön szokta! – mondtam remegő hangon.
Meglepődött. Talán először látta rajtam az igazi dühöt és fájdalmat. – Én csak segíteni akartam… – motyogta.
– Köszönöm, de most már menne kell dolgoznom – mondtam halkan.
Aznap este Lászlóval hosszasan beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj, hogy sosem érzem magam elég jónak; hogy minden nap attól félek, mikor jön újabb kritika; hogy szeretném végre otthon érezni magam a saját lakásomban.
László csendben hallgatott. Aztán átölelt. – Megpróbálok beszélni vele – ígérte.
Nem lett könnyebb egyik napról a másikra. Ilona néni továbbra is jött-ment, de László egyre többször állt mellém. Egy alkalommal, amikor Ilona újra kritizálni kezdett valamit, László határozottan közbeszólt: – Anya, kérlek! Ez most Zsuzsa otthona is. Fogadd el!
Ilona néni arca elkomorult. Láttam rajta a sértettséget és a fájdalmat is. De talán először értette meg: nem vagyok ellenség.
Azóta lassan változik valami köztünk. Néha még mindig érzem az árnyékát a házban; néha még mindig összeszorul a gyomrom egy-egy látogatás előtt. De már tudom: nem vagyok egyedül ebben a harcban.
Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő érzi magát idegennek a saját otthonában? Ti mit tennétek a helyemben?