Hitem ára: Egy budapesti panelban a reményért

– Anya, mikor lesz már rendes vacsora? – kérdezte Dóri, a kislányom, miközben a hűtő előtt állt, és csak egy doboz margarint talált benne.

A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Tudtam, hogy nem haragszik rám igazán, csak éhes. De én magamra haragudtam. Haragudtam, mert harmincnyolc évesen, két diplomával, egy budapesti panelban még mindig azon aggódom, hogy lesz-e elég pénz a hónap végéig. A férjem, Gábor, három éve elveszítette az állását, azóta alkalmi munkákból élünk. Én egy könyvelőirodában dolgozom, de a fizetésem épphogy elég a rezsire és az albérletre.

Aznap reggel is úgy keltem fel, hogy a gyomrom görcsben volt. A telefonomon pittyegett az értesítés: „OTP – Sikeres terhelés: 24 500 Ft”. A villanyszámla. Már megint mínuszba mentünk.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam halkan, amikor ő is felébredt.

– Tudom – sóhajtott. – Megint nem jött be semmi munka.

A csend közöttünk szinte tapintható volt. Mindketten tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. De mit tehetnénk? Az anyám szerint költözzünk vissza hozzájuk vidékre, de én nem akartam feladni mindent, amit eddig felépítettünk Budapesten. A testvérem, Zsuzsa pedig csak annyit mondott: „Miért nem fogadod el anya segítségét?” Mintha olyan könnyű lenne mindent hátrahagyni.

Aznap este Dóri már aludt, amikor leültem az ablak elé. Néztem a sötét panelrengeteget, a távoli fényeket. Elővettem a régi imakönyvemet – anyám adta még elsőáldozásomra. Rég nem nyitottam ki. De most valamiért szükségét éreztem.

– Istenem – suttogtam –, ha hallasz engem, adj erőt! Nem kérek csodát, csak egy kis reményt.

Másnap reggel csoda nem történt. De valami mégis megváltozott bennem. A munkahelyemen egy kolléganőm, Éva odajött hozzám.

– Jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz.

Először csak legyintettem, de aztán kibukott belőlem minden: a számlák, Gábor munkanélkülisége, Dóri kérdései.

– Tudod – mondta Éva –, én is voltam ilyen helyzetben. Nekem az ima segített. Meg az, hogy beszéltem róla.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg beszélnem kellene valakivel? Nem csak Gáborral vagy anyámmal – hanem Istennel is? Vagy akár saját magammal?

Aznap este leültünk Gáborral. Nem volt könnyű beszélgetés.

– Szerinted tényleg vissza kellene mennünk anyádhoz? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De azt sem bírom tovább nézni, ahogy Dóri szenved.

– Én sem – mondta Gábor. – De ha visszamegyünk vidékre, elveszítjük mindazt, amiért eddig küzdöttünk.

A vita heves lett. Gábor az asztalra csapott.

– Mindig csak azt nézed, mit veszítünk! Mi lenne, ha egyszer azt néznéd, mit nyerhetünk?

Sírtam. Ő is sírt. Végül egymás karjába borultunk.

Aznap éjjel újra imádkoztam. Nem kértem semmit – csak hálát adtam azért, hogy legalább egymásunk van.

A következő napokban lassan változni kezdtek a dolgok. Gábor talált egy részmunkaidős állást egy közeli barkácsboltban. Nem volt sok pénz, de legalább valami. Én is kaptam egy kis pluszmunkát otthonról – könyvelést egy kisvállalkozónak.

Anyám továbbra is hívogatott.

– Kislányom, ne makacskodj! Itt lenne helyetek! Dóri is boldogabb lenne vidéken!

– Anya – mondtam végül –, most először érzem azt hosszú idő után, hogy talán mégis képesek vagyunk megoldani együtt.

Zsuzsa is beállt a sorba:

– Te mindig mindent magad akarsz megoldani! Miért nem engeded meg magadnak a segítséget?

Nem tudtam válaszolni neki. Talán tényleg túl büszke vagyok? Vagy csak félek attól, hogy ha visszamegyek vidékre, végleg elveszítem önmagam?

Egyik este Dóri odabújt hozzám.

– Anya, ugye minden rendben lesz?

Átöleltem.

– Igen, kicsim. Mert együtt vagyunk.

Azóta is nehéz minden nap. A pénz továbbra is kevés. Néha még mindig azon kapom magam, hogy sírva imádkozom az ablak előtt. De már nem érzem magam annyira egyedül. Megtanultam elfogadni a hitet – és azt is, hogy néha segítséget kell kérni.

Most már tudom: nem az számít igazán, hogy hol élünk vagy mennyi pénzünk van. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e szeretni egymást akkor is, amikor minden darabokra hullik körülöttünk.

Ti mit tennétek a helyemben? Feladnátok mindent és visszamennétek vidékre? Vagy maradnátok és küzdenétek tovább a reményért?