Hit, harag, megbocsátás: Egy anya küzdelme a fiával való viszonyáért

– Nem bírom tovább, anya! – kiáltotta Gergő, miközben a kabátját rángatta magára. Az eső dobolt az ablakon, a konyhában álltam, kezemben egy csésze kihűlt teával. A szívem hevesen vert, ahogy néztem a fiam dühös arcát. – Mindig csak azt akarod, hogy olyan legyek, mint te! De én nem vagyok te! – A hangja visszhangzott a csendes lakásban, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül. A csend szinte fájt. A teáscsésze megremegett a kezemben. Gergő tizenkilenc éves volt, és az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk veszekedéssé fajult. Az apja, Laci három éve halt meg egy hirtelen szívrohamban. Azóta csak ketten voltunk. Próbáltam erős lenni, dolgozni jártam a könyvtárba, esténként főztem, tanultam vele, de valami eltört köztünk.

Azt hittem, ha mindent megteszek érte, ha mindent kontrollálok, akkor nem történhet baj. De Gergő egyre inkább elzárkózott. Új barátai lettek, későn járt haza, és egyre többször jött haza alkoholszagúan. Próbáltam beszélni vele, de csak azt mondta: „Anya, hagyj már békén!”

Aznap este órákig ültem a sötétben. Elővettem a régi imakönyvemet – anyám hagyta rám –, és csak néztem a megsárgult lapokat. „Istenem, adj erőt!” – suttogtam. Nem tudtam mást tenni.

Másnap reggel Gergő nem jött haza. Az aggódás lassan pánikká nőtt bennem. Felhívtam a barátait: „Nem tudod, hol van Gergő?” Csak vállat vontak: „Biztos valahol alszik.”

A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. Minden percben azt vártam, hogy csörög a telefonom. Este végül megjelent – karikás szemekkel, büdös ruhában. – Hol voltál? – kérdeztem sírva. – Miért csinálod ezt velem?

– Nem érted meg! – ordította vissza. – Nekem is fáj! Apa meghalt! Te meg csak dolgozol és imádkozol! Engem ki hallgat meg?

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: neki is fáj. Addig azt hittem, csak engem gyötör a gyász. Leültem mellé a kanapéra. – Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire szenvedsz – mondtam halkan.

– Nem akarok ilyen lenni… de nem tudom, hogyan tovább – suttogta.

Aznap este együtt sírtunk. Először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán még nincs minden veszve.

A következő hetekben próbáltam változtatni. Nem szóltam bele mindenbe. Meghallgattam őt. Néha csak ültünk egymás mellett csendben. Minden este imádkoztam érte – de már nem azért, hogy változzon meg, hanem hogy találjon békét.

Egyik vasárnap reggel Gergő bejött a konyhába. – Anya… elmehetnénk együtt a temetőbe? Rég voltunk apánál.

A temetőben állva először fogtuk meg újra egymás kezét. – Hiányzik apa – mondta Gergő könnyes szemmel.

– Nekem is – válaszoltam.

Hazafelé csendben sétáltunk. Otthon leültünk ebédelni. Gergő egyszer csak megszólalt: – Anya… lehetne az, hogy néha csak beszélgetünk? Nem kell mindig tanácsot adnod… csak hallgass meg.

Elmosolyodtam. – Megígérem.

Azóta sok minden változott. Vannak még nehéz napok, de már nem félek tőlük. Tudom, hogy a hit és az imádság nem old meg mindent varázsütésre – de segít abban, hogy ne adjam fel.

Sokszor gondolkodom azon: hány családban történik ugyanez? Hány szülő érzi magát tehetetlennek? Hány gyerek kiált segítségért úgy, hogy közben csak dühösnek látszik?

Talán nem vagyok egyedül ezzel a fájdalommal és reménnyel.

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra bízni egymásban egy családi törés után?”