Hideg fasírt, forró szív: Egy anya, aki elment a gyermekével – és soha nem jött vissza

– Zsófi, hol van a vacsora? – harsant fel Gábor hangja a nappaliból, miközben én a konyhában próbáltam egyszerre kavargatni a krumplipürét, ringatni a síró Bencét a csípőmön, és közben egy pillantást vetni a sütőben szenesedő fasírtokra. A tévéből üvöltött a Fradi meccs, Gábor pedig, mint minden este, a kanapén terpeszkedett, sörrel a kezében.

– Mindjárt kész, csak Bence megint felsírt – válaszoltam fáradtan, de ő már nem is figyelt. A kisfiam egyre hangosabban sírt, én pedig éreztem, ahogy a feszültség szétfeszíti a mellkasomat. Letettem a fakanalat, odarohantam hozzá, felkaptam, ringattam. – Nyugi, kicsim… Anya itt van…

A sütőből ekkor égett szag csapott fel. Visszarohantam – a fasírtok fekete kérget kaptak. Sóhajtva kikapcsoltam mindent. Gábor bejött.

– Ez meg mi? – mutatott undorral a tepsire.

– Fasírt. De odaégett. Bence miatt…

– Mindig csak kifogás! Más nők is bírják! – legyintett. – Éhes vagyok.

– Akkor csinálj magadnak! – csúszott ki belőlem, mielőtt átgondolhattam volna. Gábor szeme összeszűkült.

– Mi van veled mostanában? Egyfolytában hisztizel! Nem ezért vettem el feleségül!

Azt hittem, elsírom magam. De nem sírtam. Csak néztem rá, és hirtelen minden haragom, csalódásom egyetlen mondatban tört ki:

– Nem vagyok a cseléded! Elegem van abból, hogy mindent egyedül csinálok! Egyedül vagyok ebben az egészben!

Gábor felröhögött.

– Ugyan már! Mindenki így él! Ez Magyarországon így megy! Mit akarsz még?

Bence újra felsírt. Átmentem vele a hálóba. Ott ültem vele az ágyon, ringattam, és közben hallgattam, ahogy Gábor visszaül a tévé elé. A sírás lassan abbamaradt. Én viszont nem tudtam megnyugodni. Aznap este nem szóltunk egymáshoz többet.

Másnap reggel Gábor már munkába indult, amikor én még pizsamában próbáltam megetetni Bencét. Az anyósom hívott:

– Zsófikám, Gábor panaszkodott, hogy mostanában nem vagy valami jókedvű… Ugye nem vagy beteg? – kérdezte álságos kedvességgel.

– Nem vagyok beteg – mondtam halkan –, csak fáradt vagyok.

– Hát persze… De tudod, egy anyának kötelessége mosolyogni! A férfiak nem szeretik a savanyú nőket…

Letettem a telefont. A könnyeim végre utat találtak maguknak.

Aznap délután Gábor korábban jött haza. Bence épp aludt. Én csendben ültem az asztalnál.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte ingerülten.

– Semmi… Csak szeretném, ha néha segítenél. Ha legalább hétvégén kivennéd a részed Bencéből…

– Én dolgozom egész héten! Neked csak ez van! – mutatott körbe a lakáson.

– Nekem csak ez? Próbáld ki egy napig!

– Ne kezdjük újra! Ha nem tetszik, menj vissza anyádhoz! – vágta oda dühösen.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban Bence lázas lett. Egyedül vittem le a kocsiba, egyedül rohantam vele az ügyeletre. Egyedül vártam végig az orvost. Egyedül cipeltem haza.

Reggel Gábor csak annyit mondott:

– Legalább szóltál volna! Most elkések miattad!

Akkor döntöttem el: elég volt.

Délután összepakoltam pár ruhát magamnak és Bencének. Felhívtam anyut:

– Anya… Hazamegyek hozzád egy időre. Nem bírom tovább.

Anyu hangja aggódó volt:

– Gyere csak, kislányom! Mindig itt van helyed!

Amikor hazaértem hozzájuk vidékre, mintha lekerült volna rólam egy mázsás súly. Anyu főzött rám, Bencét ringatta, én pedig végre aludtam egyet délután. De minden este gyötört a bűntudat: vajon jól teszem-e?

Gábor napokig nem keresett. Aztán jött egy SMS: „Mikor jössz vissza? Nem főz itt senki.”

Visszaírtam: „Majd ha változtatsz.”

A válasz: „Ne hisztizz!”

Anyu próbált vigasztalni:

– Tudod, apád is ilyen volt fiatalon… De aztán megtanulta. Adj időt neki!

De én már nem akartam időt adni. Egyik este Bence lázasan sírt fel újra. Anyuval együtt virrasztottunk mellette. Akkor értettem meg: nem vagyok egyedül – csak rossz helyen kerestem a társat.

Egy hét múlva Gábor váratlanul megjelent anyám házánál.

– Zsófi, beszéljünk! – kérlelt az ajtóban.

Kimentem hozzá az udvarra.

– Gyere haza! Nem bírom nélkületek!

– És mit változtatsz?

– Hát… majd próbálok többet segíteni…

– Nem próbálni kell! Hanem csinálni! – mondtam keményen.

Gábor vállat vont.

– Jó… majd meglátjuk…

Akkor láttam rajta: nem érti igazán. Nem érzi át.

Visszamentem anyuhoz. Ő csak annyit mondott:

– Dönts te, kislányom! De ne hagyd magad kihasználni!

Eltelt még két hét. Közben Bence meggyógyult, én is erőre kaptam. Egyik délután úgy döntöttem: visszamegyek Gáborhoz – de csak azért, hogy tisztázzuk véglegesen.

Amikor beléptem a lakásba, furcsa illat csapott meg – parfüm és friss kávé keveréke. Az előszobában egy női táska hevert.

A nappaliban Gábor ült… mellette pedig egy fiatal nő nevetgélt.

Megálltam az ajtóban.

– Te meg ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.

A lány zavartan felállt.

– Évi vagyok… csak segítettem Gábornak rendet rakni…

Gábor felpattant.

– Zsófi, ez nem az, aminek látszik!

Felnevettem keserűen.

– Nem az? Akkor mi?

Ő csak hallgatott. Évi gyorsan összeszedte a cuccait és kisietett.

Éreztem, ahogy minden reményem végleg szertefoszlik.

Nem szóltam többet Gáborhoz. Felkaptam Bencét és elindultam vissza anyámhoz – örökre.

Azóta eltelt két év. Egyedül nevelem Bencét anyu segítségével. Néha nehéz – nagyon nehéz –, de legalább tudom: nem vagyok senki cselédje többé.

Sokan azt mondják: „Egy gyereknek kell apa.” De milyen apa kell? Olyan, aki csak testben van jelen? Vagy olyan férfi kellene inkább mellénk, aki valóban szeret és támogat?

Néha még mindig érzem az égett fasírt szagát… de már nem fáj úgy.

Ti mit gondoltok? Meddig kell tűrnie egy nőnek? És hol van az a pont, amikor már joga van kimondani: elég volt?