Hetvenévesen újra házasodott a nagyapám – és most kitagadott minket
– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám a lányom, Judit, miközben a konyhaasztalnál állt, összeszorított ököllel. A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól.
Én csak ültem ott, a régi, nyikorgó széken, amin Klári is annyiszor ült. A szívem összeszorult, ahogy visszagondoltam rá. Még mindig érzem a levendulaillatát a lakásban, pedig már fél éve nincs velünk. Negyvenhárom évig voltunk házasok. Minden reggel ő főzte a kávét, minden este ő simogatta meg a kezem elalvás előtt. Azt hittem, nélküle már nem is érdemes élni.
Aztán jött Ilona. A szomszédasszony, akit mindig csak futólag ismertem. Együtt sírtunk Klári temetésén. Utána gyakran áthozott egy-egy tányér levest, vagy csak leült mellém beszélgetni. Először csak hálás voltam neki, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy várom a kopogását. Hogy nem akarok egyedül lenni.
– Apa, anyu még ki sem hűlt! – mondta most Judit. – Hogy tehetted ezt? Hogy hozhattad ránk ezt a szégyent?
A fiam, Gábor csak némán ült mellettem. Az unokáim sehol – ők már hetek óta nem jöttek át. Az egész család széthullott körülöttem, mintha Klári halálával minden kötelék elszakadt volna.
Ilona ott állt az ajtóban, csendben figyelt minket. Nem szólt semmit. Tudta jól, hogy ő az oka mindennek – vagy legalábbis mindenki őt okolja.
– Judit, én… – kezdtem volna magyarázni, de nem találtam a szavakat. Mit mondhatnék? Hogy félek az éjszakáktól? Hogy rettegek attól, hogy egyedül halok meg ebben az üres lakásban? Hogy Ilona mellett újra érzem magamban az életet?
De Judit nem várt választ. Felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.
Azóta eltelt három hónap. Ilonával összeházasodtunk – csendben, csak ketten az anyakönyvvezető előtt. Nem akartunk nagy felhajtást. A szomszédok persze mindent tudnak; vidéken semmi sem marad titokban.
A családommal viszont megszakadt minden kapcsolat. Judit letiltott a telefonján. Gábor egyszer írt egy rövid üzenetet: „Apa, ezt sosem fogom megérteni.” Az unokáim nem keresnek többé. A dédunokáimat már csak fényképeken látom.
Ilona próbál vigasztalni. Süt-főz rám, beszélget velem esténként. Néha még nevetni is tudok vele. De amikor este lefekszem, mindig ott motoszkál bennem a kérdés: tényleg ilyen áron kellett újrakezdenem?
A faluban is megváltozott minden. Régen mindenki köszönt az utcán; most sokan elfordítják a fejüket. A templomban is érzem a tekinteteket a hátamon. Mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy nem akartam egyedül maradni.
Egyik este Ilona megkérdezte:
– Sándor, ha visszafordíthatnád az időt, mit tennél másképp?
Nem tudtam válaszolni neki. Mert igazából nem tudom. Szeretem Ilonát – másképp, mint Klárit szerettem, de szeretem. És mégis… hiányzik a családom. Hiányzik Judit haragos tekintete, Gábor csendes humora, az unokáim nevetése.
Próbáltam írni nekik levelet. Leírtam mindent: a magányt, a félelmet, az újrakezdés örömét és bűntudatát is. Nem válaszoltak.
A faluban egyre többen suttognak mögöttünk. „Lám-lám, Sándor bácsi se bírta sokáig egyedül…” „Szégyen ez az egész…”
De vajon tényleg szégyen? Tényleg bűn az időskori boldogság? Vagy csak arról van szó, hogy senki sem érti meg az öregember szívét?
Egyik délután kimentem Klári sírjához. Letérdeltem a hideg földre és halkan suttogtam:
– Bocsáss meg nekem… Nem akartam elfelejteni téged. Csak élni akartam tovább.
Hazafelé menet találkoztam Judittal az utcán. Megálltunk egymással szemben.
– Apa… – kezdte halkan.
– Igen? – kérdeztem reménykedve.
– Nem tudom még megbocsátani… De talán egyszer majd sikerül.
Elment mellettem, de legalább rám nézett.
Most itt ülök Ilona mellett az ablakban és nézem az őszi esőt.
Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak annyira féltem az egyedülléttől, hogy mindent kockára tettem? Ti mit tennétek a helyemben?