Hetven év, egy ünnep – és a család ára

– Anyu, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Gábor hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezemben egy pohár teával. Zsuzsa, a menye, csak némán bámult ki az ablakon, mintha ott keresné a választ arra, amit én sem tudtam kimondani.

Hetvenedik születésnapomra készültem. Hetven év… Ennyi idő alatt annyi minden történt velem: elvesztettem a férjemet, felneveltem két gyereket, dolgoztam negyven évet a postán, és mindig csak adtam, adtam. Most végre szerettem volna valamit magamnak is. Egy igazi ünnepet. Egy napot, amikor mindenki rám figyel, amikor nem csak az unokák szaladgálnak körülöttem, hanem én is újra fiatalnak érezhetem magam.

– Anyu, tudod jól, hogy most mennyire szükségünk lenne arra a pénzre – folytatta Gábor. – A lakásfelújítás… az iskolakezdés…

– Gábor, ez az én pénzem – mondtam halkan. – Egész életemben félretettem. Nem akarok sírni a temetőben azon, hogy sosem volt egy igazi ünnepem.

Zsuzsa felsóhajtott. – Persze, csak mi nem számítunk. Mindig csak az áldozat…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hiszen egész életemben értük éltem. Mégis, most először éreztem azt, hogy nekem is jár valami.

A készülődés hetei alatt minden nap újabb feszültségek születtek. A tortarendelésnél Zsuzsa megjegyezte: „Ennyiért már egy hétig is ehetnénk.” A meghívók írásakor Gábor csak annyit mondott: „Remélem, legalább jól fogod érezni magad.”

Aztán eljött a nagy nap. A kertben lampionok lógtak, az asztalokon fehér abroszok, mindenhol virágok és nevetés. Az unokáim futkároztak körülöttem, a régi barátaim öleltek meg újra. Egy pillanatra tényleg boldog voltam.

De Gábor arca végig komor maradt. Zsuzsa csak a telefonját nyomkodta. Az ünnepi beszédemnél is alig néztek rám.

Este, amikor mindenki hazament, csak ültem a csendben. A poharak üresen csillogtak az asztalon, a tortából alig maradt egy szelet. A szívemben azonban valami nehéz ült meg.

Másnap reggel Gábor hívott.
– Anyu… beszélnünk kellene.
– Tudom – válaszoltam fáradtan.
– Nem haragszom – mondta halkan –, csak… félek. Mi lesz velünk? Mi lesz veled?
– Én is félek – suttogtam. – De néha muszáj élni is, nem csak túlélni.

Azóta hetek teltek el. A kapcsolatunk feszültebb lett. Zsuzsa kerül engem, Gábor ritkábban hív. Az unokák is csak akkor jönnek át, ha muszáj.

Sokszor ülök ki este a kertbe, és nézem a lampionok helyét. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak most először mertem magamért dönteni?

Hetven év után először kérdezem magamtól: lehet-e egy anya boldog úgy, hogy közben nem veszít el mindent?

Ti mit gondoltok? Megérte egy nap boldogság ezért az árért? Vagy tényleg hibáztam?