Helikopterből a mélybe – amikor a testvéremért ugrottam, és rájöttem, ki az igazi „idegen” az életemben

– Ne! – ordítottam, miközben a rotorok zúgása elnyomta a hangomat. A helikopter ajtajában egy mentőkutya már ugrásra készen állt, de az adrenalin úgy lüktetett bennem, hogy nem bírtam tovább nézni. A Balaton fölött tombolt a szél, a parton emberek gyűltek össze, telefonokkal a kezükben, de senki sem mozdult. Csak én álltam ott, remegő lábakkal, és néztem, ahogy egy ismeretlen alak kapálózik a vízben.

Aztán a kutya ugrott. Egy pillanatra minden lelassult: a fekete-fehér foltos mentőkutya – később tudtam meg, hogy Bodzának hívják – tökéletes ívben csapódott a vízbe. A mentőorvos mellettem kiabált:

– Maga! Maga ott! Segítsen tartani a kötelet!

Nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. A kötelet markolva néztem, ahogy Bodza úszik a fuldokló felé. Aztán megláttam az arcát – és mintha jeges vizet öntöttek volna rám.

Az „idegen” Gergő volt. A saját öcsém.

Az előző este még veszekedtünk. Anyánk születésnapja volt, de Gergő késve jött, fáradtan, karikás szemekkel. Az asztalnál csak tologatta a rántott húst.

– Mi bajod van már megint? – kérdeztem halkan.
– Semmi. Hagyjatok már békén! – vágta oda, és kiment cigizni.

Anyánk utánaszaladt, de Gergő csak legyintett. Az apánk meg csak sóhajtott:
– Mindig is ilyen volt. Nem lehet rajta segíteni.

Éjjel hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Azt hittem, elment sétálni vagy leül valahol a parton gondolkodni. Nem gondoltam volna, hogy hajnalban már egy helikopteres mentés főszereplője lesz.

Most ott feküdt a vízen, Bodza fogai finoman kapaszkodtak a dzsekijébe. A mentősök kiabáltak:
– Húzzuk ki! Most!

A kötél feszült, én pedig minden erőmmel húztam. Gergő teste élettelenül lógott, de amikor partra ért, hirtelen köhögni kezdett. Az emberek tapsoltak, valaki sírt.

A mentősök azonnal körbevették. Én csak álltam ott, és néztem, ahogy az öcsémet újraélesztik.

– Gergő! – kiáltottam kétségbeesetten.

Az egyik mentős rám nézett:
– Maga a hozzátartozó?
– Igen… én vagyok a bátyja.
– Jöjjön velünk!

A mentőautóban ülve Gergő keze hideg volt a tenyeremben. Anyánkat hívtam, de csak sírni tudott a telefonba. Apánk hangja rideg volt:
– Mondtam én…

A kórházban órákig vártam a folyosón. Anyám odarohant hozzám:
– Mi történt? Miért csinálta ezt?
– Nem tudom…

Aztán beengedtek hozzá. Gergő sápadtan feküdt az ágyon, karján infúzió.

– Miért? – kérdeztem tőle halkan.
– Nem akartam meghalni… csak… eltűnni egy kicsit. Nem bírom már ezt az egészet.
– Mit?
– Hogy mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek. Hogy mindig mindent kibírjak. De nem megy…

Anyánk zokogva borult rá:
– Kisfiam… miért nem szóltál?

Gergő csak vállat vont.

A következő napokban mindenki próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De otthon feszültség vibrált a levegőben. Apánk nem beszélt Gergővel. Anyánk minden percben aggódva nézte.

Egy este vacsoránál apám megszólalt:
– Ha nem tudsz megbirkózni az élettel, akkor minek jöttél vissza?

Gergő felpattant:
– Elég volt! Nem bírom tovább ezt a családot!

Én is felálltam:
– Apa! Elég! Nem látod, hogy segítségre van szüksége?

Apám csak legyintett:
– Régen nem voltak ilyen hisztik…

Aznap este leültem Gergő mellé az ágy szélére.
– Sajnálom – mondtam neki halkan.
– Mit?
– Hogy nem vettem észre, mennyire szenvedsz.
– Senki sem veszi észre…

Sokáig ültünk csendben. Aztán Gergő megszólalt:
– Tudod… amikor ott voltam a vízben, azt hittem, senki sem fog hiányolni.
– Dehogyisnem! – mondtam dühösen. – Én… én beleőrültem volna!

Másnap reggel Bodza és gazdája – egy középkorú nő, Zsuzsa – meglátogatott minket a kórházban.
– Szeretném megköszönni – mondtam neki remegő hangon.
Zsuzsa elmosolyodott:
– Nem nekem kell köszönni. Bodza csak tette a dolgát. De maguknak kell most segíteni egymáson.

Hazafelé anyám csendben vezetett.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni.

Otthon Gergő hetekig nem mozdult ki a szobájából. Egy este azonban bejött hozzám.
– Elmegyek pszichológushoz – mondta halkan.
Megöleltem.
– Büszke vagyok rád.

Azóta eltelt fél év. Gergő lassan visszatért az életbe. Apánk még mindig nehezen fogadja el, hogy a fia „nem elég erős” – ahogy ő mondja –, de anyám már nem fél kimutatni az érzéseit.

Néha visszagondolok arra a napra a Balaton partján: arra a pillanatra, amikor azt hittem, egy idegent kell megmenteni – és rájöttem, hogy valójában magunkat kellene megmentenünk egymástól és önmagunktól is.

Vajon hány családban élnek így egymás mellett idegenként az emberek? És vajon hányan veszik észre időben, hogy segítségre van szükségük?