Hazatérés törött szívvel – Gábor története

– Menj el, Gábor! Nem akarom, hogy még egyszer lássalak! – üvöltötte Éva, miközben becsapta mögöttem a lakás ajtaját. A hangja visszhangzott a lépcsőházban, és én csak álltam ott, kezemben egy szakadt bőrönddel, mintha az egész világom egy pillanat alatt összedőlt volna. A szomszéd, Marika néni, résnyire nyitotta az ajtaját, de amikor rám nézett, gyorsan visszacsukta. Tudtam, hogy mindenki hallotta. Aznap este elvesztettem a családomat, a lányomat, Annát, és azt a kevés önbecsülést is, ami még maradt bennem.

Még le sem ültem a lépcsőre, máris csörgött a telefonom. Anyám volt az, Ilona. Mindig egyenes volt velem.
– Gábor, mit csináltál már megint? Éva sír a családi csoportban, azt írja, megcsaltad! – A hangja hidegebb volt, mint egy januári reggel a panelban.
– Anya, nem így volt… Ő talált mást magának – próbáltam magyarázkodni.
– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta rá, és lecsapta a telefont.

Egyedül maradtam. Egy apró albérletben Zuglóban, ahol minden bútor használt volt, és a csend jobban fájt, mint bármilyen magány. A legrosszabb az volt, hogy Éva elvitte Annát is. Öt éves volt akkor, és nem értette, miért nem adhatok neki többé jóéjt puszit.

Az első napokban csak vegetáltam. A könyvelőiroda volt az egyetlen hely, ahol senki sem kérdezett semmit. Munka után visszamentem a kis lyukamba, néha sírtam, máskor csak ittam.

Hétvégente próbáltam hívni Annát. Éva ritkán vette fel.
– Ma nem lehet, Gábor. Fáradt – mondta ridegen.
Vagy:
– Nem akarom, hogy belekeverd őt a hülyeségeidbe.

Egy szombaton elmentem az új lakásukhoz. Az utca sarkán álltam, mint valami tolvaj, csak hogy lássam Annát játszani a játszótéren egy magas, jól öltözött férfival. Amikor meglátott, odaszaladt a kerítéshez.
– Apa! – kiáltotta.
Át akartam ölelni, de a férfi odalépett és elvitte őt.
– Jobb lenne, ha elmenne innen – mondta halkan, de határozottan.
Visszaültem az autóba és úgy zokogtam, mint még soha.

A munkahelyemen is feltűnt mindenkinek, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Katalin szólt rám:
– Gábor, látom rajtad, hogy nehéz időszakon mész keresztül. De figyelj oda magadra! Már panaszkodnak a kliensek is.
– Sajnálom… én csak… – próbáltam mondani.
– Mi lenne, ha tartanál egy kis szünetet? Vagy keresnél segítséget? Nem vagy egyedül.
De én még sosem éreztem magam ennyire magányosnak.

Ekkor jelent meg Zsófi az irodában. Új volt a HR-en: göndör haja volt és széles mosolya. Egy nap kávét hagyott az asztalomon egy cetlivel: „Mosolyogj!”
Először figyelemre sem méltattam. Nem volt energiám új barátságokhoz. De ő kitartó volt.
– Sétáljunk egyet a Városligetben? – kérdezte egy délután.
– Minek?
– Mert úgy nézel ki, mintha mindjárt felrobbannál vagy összeomlanál. És szeretem a kihívásokat.
Elmentem vele. Mindenféléről beszélgettünk: újrakezdésről Budapesten, arról, hogyan kell megtanulni újra lélegezni a padlóról.

Zsófinak is megvoltak a maga démonjai: az apja verte az anyját, ezért tizenkét évesen menekültek fel Pestre vidékről. Talán ezért értette meg annyira a fájdalmamat.

Egyre többet találkoztunk: ebédeltünk a sarki önkiszolgálóban, jártunk a Lehel piacra hétvégén, esténként pedig Uno-t játszottunk az albérletemben. Idővel ott is aludt néha.

Anyám ki nem állhatta Zsófit.
– Máris van másik nőd? Nem tudsz egyedül maradni?
– Anya, próbálok élni…
– Élni az lenne, ha visszamennél Évához és Annához!
De az az ajtó már örökre bezárult.

A legnehezebb Annának bemutatni Zsófit. Rettenetesen féltem ettől a pillanattól. Éva mindent megtett, hogy megnehezítse.
– Nem fogom hagyni, hogy bárkit bemutass ennek a gyereknek! – ordította telefonon.
– Zsófi nem akárki! Fontos nekem!
– Neked! És Annának? Már így is eleget szenvedett miattad!

Hosszú jogi huzavona után végül kaptam egy szombatot Annával a Margitszigeten. Zsófi később csatlakozott hozzánk: hozott vattacukrot és lufit.
Anna gyanakodva nézett rá:
– Ki vagy te?
– Zsófi vagyok. Szeretem a vattacukrot és a cicákat. És te?
– Én csak apát szeretem…
Majd megszakadt a szívem.
De Zsófi türelmes volt. Nem erőltetett semmit. Csak ott volt – nevetett Anna viccein és segített neki kirakózni egy padon.

Hónapokkal később Anna egyszer csak megkérdezte:
– Apa… Zsófi vacsorázhat velünk?
Ez mindent megváltoztatott.

De a gondok nem értek véget. Éva fenyegetni kezdett:
– Nem fogom hagyni, hogy elvidd Annát ahhoz a nőhöz!
– Ő nem csak egy nő! A párom!
– Nekem mindig is egy szemét maradsz!
Minden hétvégét úgy kellett kiharcolnom Annával, mintha bírósági csatában lennék: tárgyalás, gyámügyi szakértő, pszichológus… Bűnösnek éreztem magam anélkül is, hogy bármit elkövettem volna.

Zsófi mindenben mellettem állt:
– Ne add fel! Anna szüksége van rád!
Volt nap, amikor legszívesebben mindent otthagytam volna – elmenekültem volna vidékre vagy akár külföldre is. De aztán eszembe jutott Anna tekintete – egyszerre reménykedő és félő.

Idővel furcsa kis család lettünk: Zsófinak is volt egy fia az első házasságából – Peti hétéves volt és imádta a videójátékokat. Eleinte utált engem.
– Anyu szerint minden férfi szemét – mondta egyszer ebéd közben.
– Néha igaza van – válaszoltam nevetve.
Lassan oldódott fel – főleg miután vettem neki egy nagy Lego-készletet és együtt raktuk össze egy egész szombaton át.

Jöttek persze apróbb veszekedések is: ki mosogatjon, ki vigye le a szemetet vagy ki foglalja el jobban a kanapét… Volt nap, amikor majdnem én is úgy csaptam be az ajtót, mint Éva akkor régen.
De megtanultam valami fontosat: család nem azt jelenti, hogy nincs konfliktus. Hanem azt, hogy akkor is haza akarsz menni utána.

Ma már öt éve annak az estének. Van egy új családom – másmilyen lett minden, mint amiről gyerekként álmodtam Kispesten. De igazi és az enyém.
Néha nézem Annát és Petit együtt játszani a nappaliban és elgondolkodom: vajon hányszor lep még meg az élet? Lehet-e tényleg újrakezdeni anélkül, hogy örökre haragot hordoznánk? Ti tudtatok már igazán megbocsátani annak, aki összetörte a szíveteket?