Hazatérés káoszban: Egy anya vallomása a magyar valóságról

– Hogy lehet, hogy semmi sincs készen? – kérdeztem remegő hangon, miközben a babahordozóban fekvő kislányomra néztem. A lakásban dobozok hevertek szanaszét, a kanapén egy halom kimosatlan ruha, a sarokban egy összeszerelésre váró kiságy. A férjem, Gábor, épp akkor tette le a kulcsot az előszobában.

– Ne haragudj, Zsófi, tényleg próbáltam mindent megoldani, de ma is bent tartottak túlórára – mondta fáradtan, miközben levette az ingét. – Majd most együtt mindent elintézünk.

A szívem összeszorult. Az orvosok azt mondták, pihenjek sokat, ne emeljek nehezet, de most úgy éreztem, minden rám szakad. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Bezzeg az én időmben minden elő volt készítve! Hogy lehet így hazahozni egy gyereket?”

– Gábor, legalább egy napot kivehettél volna szabadságra – mondtam halkan.

– Próbáltam, de tudod, milyen a főnököm. Azt mondta, ha most kiesek, mehetünk mindketten állást keresni. Nem akartam kockáztatni.

A konyhában leültem az asztalhoz, és néztem, ahogy Gábor idegesen pakolgatja a dobozokat. A babám sírni kezdett. Felkaptam, ringattam, de közben azon gondolkodtam: hogyan fogom ezt egyedül végigcsinálni?

Este kilenckor végre sikerült összerakni a kiságyat. Gábor közben telefonált az anyjával, aki persze rögtön felajánlotta, hogy másnap átjön segíteni. Én viszont nem akartam még több kritikát hallani arról, hogy „bezzeg az ő idejükben”.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Zsófi, hogy vagytok? – kérdezte aggódva.

– Jól vagyunk – hazudtam. – Minden rendben.

– Ugye nem hagytad Gábort mindent rád hagyni? Tudod, hogy nem szabad emelgetned! – szólt rám szigorúan.

– Nem, anya… – kezdtem volna magyarázni, de már le is tette.

A napok teltek. Gábor reggel elment dolgozni, este fáradtan ért haza. Én egész nap egyedül voltam a babával. A pelenkázót végül egy régi komód tetejére szereltem fel törölközőkkel kibélelve. Ruhát kölcsönkértem a szomszéd Marikától, akinek még megvoltak az unokája kinőtt holmijai.

Egyik este Gábor hazaért, és látta rajtam a fáradtságot.

– Zsófi, mi baj van? – kérdezte óvatosan.

– Nem bírom egyedül! – törtem ki sírva. – Nem így képzeltem el az első napokat! Azt hittem, együtt csináljuk végig…

Gábor leült mellém.

– Sajnálom… De muszáj dolgoznom. Tudod jól, mennyire félek attól, hogy elveszítem az állásomat. Most minden pénzre szükségünk van…

– És én? Nekem ki segít? – kérdeztem kétségbeesetten.

Csend lett. Mindketten tudtuk: nincs jó válasz.

Az anyósom másnap tényleg átjött. Hoztott húslevest és egy nagy adag kritikát:

– Látom, még mindig nincs rendben minden… Zsófikám, te is lehetnél kicsit szervezettebb! Az én időmben három gyereket neveltem fel segítség nélkül!

Összeszorítottam a fogam. Nem akartam veszekedni. Csak túl akartam élni ezt a hetet.

Egyik délután Marika átjött egy adag babaruhával és egy csésze teával.

– Ne aggódj, Zsófi – mondta kedvesen –, mindannyian átéltük ezt valahogy. A férfiak nem értik meg igazán… De majd belejössz! Ha kell valami, csak szólj!

Ez volt az első alkalom napok óta, hogy úgy éreztem: nem vagyok teljesen egyedül.

Az éjszakák hosszúak voltak. A baba sírt, én sírtam vele. Néha azon gondolkodtam: vajon más anyák is így érzik magukat? Vagy csak én vagyok ilyen gyenge?

Egy hét múlva Gábor végre kapott egy szabadnapot. Együtt mentünk el vásárolni babaruhát és pelenkát. A boltban Gábor odafordult hozzám:

– Sajnálom, hogy nem voltam melletted az elején… Megpróbálok többet segíteni.

Bólintottam. Tudtam, hogy ő is küzd a maga módján.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon miért olyan nehéz ma Magyarországon családot alapítani? Miért kell mindent túlélni helyett megélni? Vajon lesz olyan napom, amikor nem érzem magam teljesen egyedül ebben az egészben?

Ti mit gondoltok? Más is átélt már hasonlót? Hogyan lehetne könnyebb az első napok káosza?