Hazatérés a szerelemmel: Fiam haragja mindent megváltoztatott
– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – hangzott el Gergő hangja, ahogy beléptünk a régi, zuglói lakásba. A kulcs még a zárban volt, a bőröndöm a lábam mellett, és ott állt mellettem László, akit három hónapja ismertem meg a Margitszigeten. A szívem hevesen vert, de nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól vagy a félelemtől.
– Gergő, kérlek, próbáld megérteni… – kezdtem halkan, de ő már hátat is fordított.
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod! – csattant fel. – Apával harminc évig együtt voltatok, most meg… egy idegen! – A hangja remegett. Nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a csalódottság miatt.
László zavartan állt mellettem. Ő is érezte a feszültséget. Próbáltam megfogni Gergő kezét, de ő elhúzódott.
– Fiam, apáddal már régóta nem voltunk boldogok. Tudod jól, mennyit szenvedtünk az utolsó években…
– De legalább együtt voltatok! – vágott közbe. – Most meg csak úgy… idehozol valakit? És azt várod, hogy örüljek?
A könnyeim végigfolytak az arcomon. László csendben letette a kabátját a fogasra. A lakásban hirtelen minden idegennek tűnt: a régi családi fotók, a kopott szőnyeg, még a konyhaasztal is, ahol annyi vasárnapi ebédet ettünk együtt.
Aznap este alig aludtam valamit. László próbált vigasztalni.
– Adj neki időt – mondta halkan. – Ez neki is nehéz.
De én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg önző vagyok? Megérdemlem-e a boldogságot ennyi év után?
Másnap reggel Gergő már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd beszélünk.”
A napok teltek. László igyekezett beilleszkedni: segített főzni, elvitte a szemetet, néha még viccelődött is velem. De Gergő kerülte őt. Ha hazajött is, bezárkózott a szobájába vagy gyorsan elment otthonról.
Egyik este összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam hozzá.
– Gergő, beszélhetnénk?
– Minek? – szólt ki fásultan.
– Mert fontos vagy nekem. És szeretném, ha megértenéd…
Kinyitotta az ajtót. A szeme vörös volt.
– Anyu… én csak… félek. Mi lesz most? Mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Leültem mellé az ágyra.
– Tudom, hogy nehéz. De én is ember vagyok. Harminc évig csak másoknak éltem: neked, apádnak, a munkámnak. Most először érzem azt, hogy valaki igazán szeret…
Gergő lehajtotta a fejét.
– És én? Én már nem számítok?
Átöleltem.
– Te mindig számítani fogsz. De nekem is jogom van boldognak lenni.
Sokáig ültünk így csendben. Aztán halkan megszólalt:
– Csak nehéz elfogadni… hogy minden változik.
Az elkövetkező hetekben próbáltam egyensúlyozni: Lászlóval új életet kezdeni, miközben Gergőt sem akartam elveszíteni. Néha úgy éreztem, szétszakadok. Egyik este Lászlóval vitatkoztunk is emiatt.
– Nem akarok terhet jelenteni – mondta feszülten. – Ha úgy érzed, jobb lenne nélkülem…
– Ne mondj ilyet! – fakadtam ki. – Csak… nehéz. Nem akarom elveszíteni Gergőt sem.
László elhallgatott. Láttam rajta, hogy bántja a helyzet.
Egy vasárnap reggel Gergő váratlanul leült velünk reggelizni. Csendben kanalazta a levest, majd megszólalt:
– László bácsi… szereti anyut?
László meglepődött, de határozottan bólintott.
– Nagyon szeretem. És tisztelem magát is, Gergő.
Gergő sóhajtott.
– Akkor… talán megpróbálhatjuk újrakezdeni. De idő kell hozzá.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Talán van remény.
Azóta lassan javulnak a dolgok. Nem tökéletes minden: néha még mindig feszültség van köztünk, de már beszélgetünk egymással. Néha együtt vacsorázunk hármasban, néha csak kettesben Lászlóval vagy Gergővel külön-külön.
Sokszor gondolkodom azon: vajon jól döntöttem-e? Lehet-e egyszerre önmagunkat és a szeretteinket is boldoggá tenni? Vagy mindig választanunk kell?
Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri küzdeni a saját boldogságunkért akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk annak, akit legjobban szeretünk?